VAN AZ ÚGY, HOGY ÉJSZAKÁNKÉNT…

Van az úgy, hogy éjszakánként elkerül az álom engem,
Van az úgy, hogy beteg szívem nem hagy megpihennem.
Sajgó érzés kínoz csendben, lehunyni nem tudom szemem.
Eszembe jut, azaz idő, mikor te voltál mindenem.

Hová lett a boldogságunk, hol van már a nagy szerelem,
Miért kell az álmainkat éjszakánként eltemetnem?
Miért fáj a szívem érted, mikor te azt nem érdemled?
Eltiportad szerelmünket, elfeledted ki szeretett.

Őszbe borult a természet, jégvirágos hideg tél lett.
Feledésbe merült régen, hogy ki voltál egykor nékem.
Nem dalol már a madár sem, nem csicsergi kedves szépen,
Hogy szeretlek, szeretsz engem, elfeledtem némán csendben.

De a szívem kegyetlenül, néha-néha, meg megdobban.
Könny szökik a két szemembe, a régi tűz már nem lobban.
Álmatlanul fekszem olykor, siratom a boldogságunk.
A lelkem azt súgja búsan, szép volt, jó volt kár, hogy elmúlt!

Makó, 2011-04-16