KARÁCSONYI EMLÉKEIM

Karácsony! Egy ünnep csupán, mely végigkíséri egész életünket. Most, amikor ismét megéltem egy karácsonyi ünnepet, és mint minden évben, jelenleg is megpezsdült ereimben a vér, agyam rejtett zugaiból megelevenedtek az elmúlt évtizedek emlékei, kényszert éreztem, hogy papírra vessem, mindazt, ami a varázslatot jelenti az emberiség számára, ezen az ünnepen!

1939. szeptember elsején kitört a második világháború, mely felégette szinte az egész világot, és miután hosszú évek múlva letették a hivatalból gyilkolók a fegyvert, és a béke első napjai reményeket ébresztettek a csonka családok kilátástalan életében, minden idők legszegényebb évtizede köszöntött az emberiségre. A háborús özvegyek siratták az elvesztett családfőket, a kisgyermekek sokasága nem ismerhette meg az édesapa ölelő szorítását, és az ő szeretetük, gondoskodása nélkül kellet leélni az elkövetkező életüket, csupán a megsárgult fényképek jelentették számukra az apa fogalmát.
      Gyermekként láthattuk az akkori filmekben a háborúba induló katonák könnyes
      szemeit, búcsúzkodását, szeretett feleségüktől, piciny gyermekeiktől, és az
      otthon maradt idős szüleiktől.
      Sem akkor, sem most nem tudtam felfogni, hogy e kegyetlen öldöklésekhez a papok miért áldották meg a katonák fegyvereit? Későbbi tanulmányaim során megismerhettem a papság keresztes háborúit, az inkvizíciót, a boszorkányperek elégetett áldozatait. Megtanulhattam, hogy ezekben a háborúkban, perekben több ember vesztette életét, mint a két világháborúban összesen.
      A Pápa utólag ezekért az öldöklő hadjáratokért bocsánatot kért az emberiségtől, ami szép gesztus részéről, de a tények örökre tények maradtak.
      325-ben Konstantin római Császár által összehívott első nikaiai zsinatban meghatározták Jézus születésének dátumát december 25-i időpontban, valamint leszögezték jelentését a karácsonyi ünnepnek: öröm, békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld.
      Hová lettek e csodás szeretetteljes megfogalmazások, amikor a gyilkos fegyvereket áldották meg a papok?

E gondolatok cikáztak agyamban karácsony estén, mikor unokáim, fiaim, és hozzátartozóik szeretete vett körül az ajándékok átadása közepette.
Felelevenedett a háború utáni gyermekkorom boldog karácsonyainak minden mozzanata. Abban az időben mindenki nagyon szegény volt, mégis nagy-nagy boldogságra emlékezem, melyek manapság érthetetlenek volnának gyermekeink, unokáink részére.

Szaloncukrot nem árultak a boltokban, így Édesanyám főzött a megtakarított cukorból, amit jegyre lehetett vásárolni. Mikor elkészült márványasztalunkra kiöntötte, és apró darabokra vágta. Egy-egy kis darabkát, mely már nem volt szaloncukor méretre vágható, boldogan majszoltuk nővéremmel, melynek íze még most is emlékemben él, és talán a mai különlegességek soha nem veszik fel a versenyt Édesanyám remekművével. Az így nyert cukorkákat fehér csomagolópapírból vágott papírlapocskákba csomagoltuk, melyeknek vége vékonyka csíkokra volt bevágva díszítésként, és ezek kerültek fel a fára. Látványa még ma is kedvesen elevenedik meg előttem az évtizedek távlatából.
Miután a karácsonyfát feldíszítettük izgatottan vártuk az estét, amikor a Jézuska elhelyezi ajándékát minden kisgyermek fája alá. Abban az időben csak a gyermekek kaptak ajándékot, mivel a szülőknek egymás megajándékozására már nem maradt pénzük. Végre eljött az este, összeült a család, és vártuk a Jézuskát, míg szerény vacsoránkat eszegettük. Az étkezés befejeztével Édesanyám mindig valamilyen ürüggyel kicsalt bennünket a konyhába, míg Édesapán alácsempészte az ajándékokat a fa alá, majd kiment az utcára, és becsengetett, mely csengetés jelezte, hogy itt járt a Jézuska.
Rohantam ki az udvarra, abban a reményben, hogy egyszer megláthatom végre, de hiába. Ezután besiettem a szobába és boldogan kutattam a fa alatti ajándékomat.
Elsőnek nagyapám által faragott bodzapuska akadt a kezembe, mellyel nagyokat lehetett durrantani. Majd egy nagyobb csomagban boldogan fedeztem fel életem legszebb hófehér pulóverét, melyet egy nagy barna szarvas díszített. Alig vártam, hogy vége legyen a szünidőnek, és örömteli léptekkel járhassak-kelhessek osztálytársaim előtt, dicsekedve e csodás ruhakölteménnyel.
Apám kesernyés mosollyal megjegyezte: ”Az utcán nagyon vigyázz, nehogy a kóbor kutyák lepisiljék a pulóveredet”. Miután mindenki nevetett, én is elnevettem magam, de nem értettem, hogy mi ebben olyan vicces.
Apám mondására előttem, csak hosszú évek múlva derült fény.

Abban az évben volt egy hatalmas hosszúszőrű fehér kutyánk. Nagymamám nyáron megszabadította Bobit loboncos szőrétől, majd gondosan kimosta, nagyapám megkártolta, nagymamám rokkáján megfonta, anyám pedig kötött belőle számomra egy csodálatos pulóvert, rajta egy óriási szarvassal. Az akkori iskolai osztályképet, ha nézegetem, még ma is boldogan látom, hogy senkinek sem volt szebb pulóverje, mint nekem.
Mindenki jól járt: Bobi nem szenvedett a nyári hőségtől, engem télen melegen tartott a kutyapulóver, szüleim, nagyszüleim örömöt szerezhettek vele nekem, és kevéske pénzüket élelemre tudták költeni. Ez idő tájt rengeteg „Szegény- gazdag „élt szerte az országban. Szegények voltak, mivel nem volt pénzük, vagyonuk az embereknek, de a lelki gazdagságuk többet ért Dárius minden kincsénél.

Ahogy az évek telnek felettem, rendszerességgel sétálgatok, mely sétáimon velem vannak az emlékeim, melyek kegyetlen őszinteséggel felidézik a fiatalság bohó perceit, irányt mutatnak az öregkor felé, ahonnan nincs visszaút, és amely egyszer elvesz a végtelenben.
Egy ilyen sétám alkalmával elém tárult, kedves kamaszkori emlékem. Mindössze 16 éves voltam, amikor gimnáziumi tánczenekaromat felkérték karácsonyi bál zeneszolgáltatására Magyarcsanádon.
Egyik osztálytársam, barátom, aki Magyarcsanádról járt iskolába, meghívott a bál előtt szülei házába vacsorára. Ez a vacsora egy életre beírta szívembe, azt a kedves román családot, akik úgy fogadtak, mint talán életem során nagyon kevesen.
A házban ragyogott minden, egyszerűen éltek, mégis nagyszerűen. A szoba atmoszféráját átitatta a szeretet, a boldogság, az öröm hangulata. Észrevették rajtam megilletődöttségemet, és segítségemre siettek, a légkört feloldani körülöttem. Első látásra, amikor beléptem az úgynevezett tisztaszobába, ahol mindenfelé széna és szalma volt elszórva, az asztal alatt egy kéve kukoricaszár és csöves kukorica hevert. Távolabb a sarokban a betlehemi játékokat idézte fel a gondos kezekkel elrendezet jászol, benne a kis Jézuska, és körülötte csodálatára összegyűlt pásztorok.
Barátom édesanyja vállamra tette kezét, és kedves mosollyal megkérdezte: „Nem láttam még ilyet? Zavartan mondtam, hogy soha! Ekkor elmesélte, hogy az ő vallásuk ősrégi szokása Jézus születési körülményének felidézése a lakásokban, amely vízkeresztig így is marad. Ezek után vacsorához invitáltak, és a finom falatok fogyasztása közben vettem észre a szoba másik sarkában felállított hatalmas karácsonyfát. Mióta e történet megelevenedett bennem számtalanszor átkutattam szürkeállományom minden zegzugát, de ehhez hasonlót, soha nem
láttam sehol.

A karácsonyi estéken, ahogy az utcákat rovom, a házak ablakából, és helyenként az udvarok fenyőfáiról, mintegy integetve, sok színben villogó égők, pompázó fénnyel emlékeztetnek a szeretet ünnepére.
Lépéseim ilyenkor akaratlanul lelassulnak, és érzem halántékom lüktetését, mely egy idő után szívfacsaró érzésre vált át.
Ilyenkor kényszeredetten emlékezem gyermekkorom nagyon szegény karácsonyaira, amikor a szeretet, gyengédség, odaadás hatotta át az ünnepi hangulatot, és nyoma sem volt a kereskedelem reklámdömpingjének, amely megmételyezi az ünnep szentségét, és ellentétet állít a szegény és gazdag ártatlan gyermekek között az anyagi érdekek hatására.

A Pápa átszellemült arccal emlékezett meg az éhező gyermekekről, a természeti katasztrófák szenvedő alanyairól, és imádkozott lelki üdvösségükért. Ezek a szavai olyan meggyőzőnek igyekeztek tűnni, mintha e megoldás boldogságot hozna, pedig e réteg, szenvedő szegényei naponta temetnek gyermeket, felnőttet egyaránt.

Évekkel ezelőtt Amerikában Barbara Streisand az ünnepelt színésznő, énekesnő kinyittatott egy nagyáruházat karácsonykor, bejelentve az igazgatónak: egymillió dollárért szeretne ajándékot vásárolni barátainak, ismerőseinek, és családjának.
Ki tudja hány ilyen, és ehhez hasonló példát lehetne felsorolni, ugyanakkor a TV bemondói büszkén közlik: „Karácsonykor több ezer adag meleg ételt osztottak ki a rászorultaknak. Arról nem szól a fáma, hogy az év további 364 napján azok a szerencsétlenek, kiknek kisiklott az életük mit fognak enni, hol hajtják álomra fejüket.

Írásom elején arról tettem említést: A világháború befejeztével, minden idők legszegényebb évtizede köszöntött az emberiségre.
Ha, humánosan tekintem át a jelenlegi helyzetet, akkor arról kell írnom: Egy rohanó világban élünk, kihalt az emberekből az egymás iránti tisztelet, szeretet, és az egyéni érdekek vezérelik a társadalom tagjait. Mindenki igyekszik minél többet harácsolni, és szemet hunynak a rászorultak nyomora felett.
Sajnos erről szól a karácsony is, akik tehetősek, már hetekkel az ünnepek előtt lejárják a lábaikat, hogy ajándékokkal halmozzák el hozzátartozóikat, Sokszor haszontalan dolgokkal kedveskednek egymásnak, és eszükbe sem jut, hogy egy kedves nézés, egy szerető kéz simogatása, egy boldog ölelés sokszor többet ér mindennél.
Ezekkel az észnélküli vásárlásokkal elérik azt, hogy a gyerekek sportot űznek abból, hogy dicsekszenek iskolatársainak, hogy milyen ajándékokkal halmozták el őket az ünnepek alkalmával. Talán nem is szereztek nekik olyan örömöt, mint amire a szülők számítottak. Hiszen természetes a gazdag szülők gyermekeinek ez a rongyrázás, és eszükbe sem jut, hogy van olyan osztálytársuk, aki nem tudott uzsonnát sem hozni tízóraira, mert nem volt miből.
A Pápa találóan fejezte ki magát karácsonyi ünnepi beszédében:” A karácsonyi érzelmi ünnep, egyre inkább anyagi érdekeltségű ünneppé változik át, melyben a kereskedők vetélkedése dominál.”
Az én korosztályom úgy nőtt fel, hogy egy rongylabdának is tudtunk örülni, és egész délután önfeledt boldogsággal játszottunk vele.
A mai gyerekeket sokszor több tízezer Ft-os játék is rövid idő múlva hidegen hagy.
Ebben az évben kaptam a nyolcéves kis unokámtól, Annától egy kedves kis rajzot, egy szem szaloncukorral, a négyéves kicsi Mirától egy cuppanós puszit, mely gyermeteg ajándékaik tiszta szívükből fakadt, és többet ért számomra, a világ minden kincsénél.

Lehet, hogy ehhez hasonló érzelmi világot kellene kialakítaniuk a felnőtteknek, gyermekeknek egyaránt!

Makó, 2011. 12. 28.