TISZTELT SZERKESZTŐSÉG

Önök között bizonyára többen is vannak, akik koruknál fogva nem emlékezhetnek az egykori Csongrád-megyei Hírlapra.
Mintegy 50 évvel ezelőtt rendszeresen írogattam az akkor népszerű újságban. Abban az időben még megtisztelték a megjelent cikkek íróit tiszteletdíjjal, amit pár nappal a megjelenés után postáztak.
Ez a „jó szokás” később elmaradt, és manapság már nem is várják el azok a szerencsések, akiknek írásaik megjelentek.

5 évvel ezelőtt beküldtem egy írásomat az egykori hírlap jogutódjának, a Délvilágnak „IN MEMORIAM PINTÉR FERENC” címmel.
Miután hetek múlva sem jelent meg: reklamáltam. Közölték velem, hogy elveszett az írásom küldjem be ismételten. Beküldtem és vártam türelmesen, de eredménytelenül.
Ismét reklamáltam: ekkor közölték velem, hogy nagyon sok fontosabb anyag érkezett a szerkesztőségbe, ezért nem tudják közölni Pintér Ferenc halálának 15. évfordulójára írt cikkemet.
Ekkor tudattam a szerkesztőséggel, hogy több mint egy hete a kóbor kutyákról cikkeznek a postabontás c. rovatban.
Pintér Ferenc Makó város első ifjúsági fúvószenekarának volt a megálmodója, illetve megalapítója. Mint ének és zenetanár a Bartók Béla zeneiskolában tevékenykedett és több ezer diák tanult nála pályafutása idején. Közülük többen is a budapesti Operaház muzsikusai lettek. Mint énektanárnak növendéke volt Szentpéteri Csilla zongoraművésznő is.
A Délvilág szerkesztősége többre értékelte a kóbor kutyákat, mint a népszerű pedagógust. Soha nem került sor a cikk közlésére!

5. 06-án Pintér Ferenc halálának 20. évfordulója alkalmával, ismét bátorkodtam a nagyhatalmú Szerkesztőségnek elküldeni egy emlékezést barátomról, mely „természetesen” most sem jelent meg.
   Most is reklamáltam egy hónap eltelte után. Jelenleg szerencsésebb helyzetben vagyok, mert közölték, velem, hogy a „következő héten” bekerül az újság hasábjaira írásom.
   Sajnos azt nem tudatták, hogy mikortól számítva jön el a következő hét.

A cikk címe ismét: „IN MEMORIAM PINTÉR FERENC”.

2008. 16. van ma, amikor ezt a levelem írom. Beletörődtem a változtathatatlanba, és tudomásul vettem: Makó város kiemelkedő zenei egyénisége nem érdemel annyit az Önök elbírálásában, hogy halála után 20 évvel tisztelői emlékezhessenek rá az újság olvasásának hatására.

Tisztelettel közlöm Önökkel, hogy jelenleg is sok kóbor kutya van a városban!

Még annyit: a Dél-alföldi „Nótás Újságnak” is elküldtem utólag ezt az írásomat, és csodával határos módon szó szerint megjelent a következő számukban.
Sajnos ez a kiadvány csak szakmai berkekben ismeretes, de a szerkesztői emberségből kiválóan vizsgáztak, ami az Önök esetében eddig nem mondható el!

Makó, 2008. 06. 16.