JUNA ÉS A VÁNDORZENÉSZ
(Fantáziám szülte meseköltemény)
(Juna, különleges élete)
ELŐSZÓ
Volt egy ház már nagyon régen.
Történetét elmesélem.
Háromszáz évnél, több talán,
Azt már senki sem tudja már.
Én most nem régen hallottam,
Véletlenül azt megtudtam.
Azóta, hogyha tehetem,
Mindenkinek közzé teszem:
- Sütött a Nap, és égetett,
Sugarai megperzseltek.
Menekültem egy hűs helyre,
Maros-parti kis ligetbe.
A vízparton ücsörögtem,
Egy fűzfának nekidőltem.
Támaszkodtam, s megpihentem,
Csörgedező vizet néztem.
Körülöttem madárkórus,
Elbűvölt a dalolásuk.
Mesterdalnokok voltak mind,
Énekük valóságos kincs.
Szemem a folyóra tévedt,
Ott is maradt-, vizét néztem.
Megcsodáltam a halakat,
Mint a vízből kiugrottak.
Felálltam a vízhez mentem,
Cseréppel kacsázni kezdtem.
Gyermekkoromnak játéka,
Elvarázsolt ismét, újra.
Meguntam, s helyemre ültem,
Fáradtan, elszenderedtem.
A ligetnek zsongásában,
Szunyókáltam, álmodoztam.
Sokáig ott pihengettem,
Mikor egy hang, szólt előttem.
Jóember-, én szépen kérlek,
Mondta, s csendben reám nézett.
A szemem, hogy kinyitottam,
Még a szám is tátva maradt.
Egy apóka állt előttem,
Földig ért szakállát néztem.
Azt hittem, hogy még álmodok,
Hisz ilyet csak ott láthatok.
Az öreg, hogy ott ácsorgott.
Láttam rajta, bajba jutott.
Szépen kérlek-, szólt az apó,
Segíts rajtam, nagy a bajom.
Segítek én, hogyha tudok,
Meséld el, hogy mi a gondod.
Letelepedett a fűre,
A mondókáját elkezdte.
Kérésem csak annyi lenne,
Írdd le, amit elmesélek.
Történetem, apám mondta,
Ő, ükapjától hallotta.
Soha senki le nem írta,
Úgy terjedt hát szájról-szájra.
Tudod, én írni nem tudok,
Vallotta be most az apó.
Amikor apám mesélte,
(Egy) gonosz varázsló megjelent.
Követelte az apámtól,
Kezdje mondókáját újból.
Ő is nagyon kíváncsi rá,
Erősködött egyre tovább.
Te egy gonosz varázsló vagy,
Mondta apám-, bajt okozhatsz.
Tüstént tűnj el szemem elől.
Hitvány, zsivány, erősködő.
Erősen karon ragadta,
Hatalmasat lökött rajta.
Hempergett is fájdalmasan,
A varázsló, átkozódva.
Amikor feltápászkodott,
Visszafordult-, s annyit mondott.
Amiért így viselkedtél,
Fiad szenved meg mind ezért.
Arra kényszerítem mától,
Nyugta az ne legyen sehol.
Tavasszal, nyáron, és ősszel,
Téli fagyban, jégesőben.
Kóboróljon a világban,
Míg mondókád le nem írja.
Ha megszegi varázslatom,
Essen össze és meghaljon.
Mivel írni én nem tudok,
Azóta is vándorolok.
Bárkit kérek, nem segítnek,
Nem hiszik el, kinevetnek.
Több mint háromszáz éve már,
Vándorolok egyre tovább.
Hetvenhétszer megkerültem,
A Földet a menetemben.
Te vagy az első, ki segít.
A varázslat így megszűnik.
Végre most már megpihenek,
Írjad fiam-, írdd le nekem!
Elővettem a pennámat,
S szóltam öreg, nos, hát mondjad.
Megeredt az apó nyelve,
Mivel írok, azt kérdezte?
A homlokát ráncolgatta,
A szakállát simította.
Rendezte gondolatait,
Nehogy kihagyjon valamit.
Tudod, mondta, nagyon rég volt,
Akkor volt a gyermekkorom.
Mese miatt vége is lett,
Mindig vándorolnom kellett.
Apám semmit nem tehetett,
Varázslat ellen énnekem.
Hozta hát a tarisznyámat,
Hamuba sült pogácsákat.
Vándorbotját nekem adta,
S elindított az utamra.
Kicsordultak a könnyeim,
S elhagytam a szeretteim.
Időnként még hátranéztem,
Jó apámnak integettem.
Egyszer már oly messze értem,
Apám nem látta már szemem.
Mentem céltalanul tovább,
Koptattam a sarum talpát.
Neked mind ezt azért mondom,
Ismerd meg a vándorlásom.
Pennám ekkor kézbe vettem,
Az apó figyelve nézte.
Nagy hírtelen reá kezdet,
Írni kezdtem, figyelmesen.
ELSŐ STRÓFA
Volt valahol a Földtekén,
Egy kis ház a falu szélén.
Abban élt egy szerelmes pár,
A nevüket nem tudom már.
A falunak is volt neve,
Nincs már benne a fejembe.
Az ifjú férj akkor jött haza,
Oda volt ő háborúba.
A mátkája, hazavárta,
Vágyálmában csak őt látta.
Házasságra akkor léptek,
Ez volt nekik örömünnep.
Mégis volt egy nagy bánatuk,
Gyermekáldás volt az álmuk.
Tán az Isten nem akarta,
Gyermeküket megtagadta.
Vecsernyére el-eljártak,
Az Istenhez imádkoztak.
Amikor ez sem segített,
A férj nagyon bánatos lett.
Templom helyett kocsmába ment,
Vigasztalást ott keresett.
Néha napján kapatos lett,
Ilyenkor sírt-, kesergett.
Volt olyan, hogy jókedvében,
Nótázgatott önfeledten.
„Nekem nem parancsol senki”,
Énekelt-, s próbált feledni.
Felesége vigasztalta,
S eljárt tovább a templomba.
Áhítatos imát mondott,
Istent kérve fohászkodott.
A Jóisten meghallgatta,
Kérésüket orvosolta.
Egy, januári éjszakán,
Ajándékozott egy kislányt.
A tündérek fejedelme,
Megjelent a jövevénnyel.
Óhajotok valóra vált,
Neveljétek a kicsi lányt.
Juna legyen becses neve,
A családnak szemefénye.
Ezzel eltűnt, messzire ment,
A tündérek fejedelme.
Összeölelkeztek ekkor,
A szülők a boldogságtól.
Ölelgették, szeretgették,
A csöppséget, majd megették.
Tündérek közt Juna neve,
Jóságos kicsi tündérke.
Szülei Junának hívták,
Nem becézték, csak úgy mondták.
A szülők, sokat dolgoztak,
Szebb jövőről álmodoztak.
Később Juna meghálálta,
Segítséggel kárpótolta.
A Nevenincs kis faluban,
Az idő gyorsan elhaladt.
Gyönyörű lány lett Junából,
Két kék szeme úgy sugárzott.
A legények kerülgették,
Meg akarták nyerni kegyét.
Udvaroltak, szép szót mondtak,
Házasságról álmodoztak.
MÁSODIK STRÓFA
A falunak másik végén,
Élt egy bajszos hetyke legény.
Bajszi volt a beceneve,
Junának lett nagy szerelme.
Hozzájuk ment egyik este,
Szülőktől lányukat kérte.
Egy életem, egy halálom,
Junát kérem-, legyen párom.
A szülők Junára néztek,
Bíztatást tőle reméltek.
Lányuk arca tűzpiros volt,
Boldogságtól szinte lángolt.
Legyen, hát mondta az apa,
Könnyezni kezdett az anya.
Örömkönnyeket hullatott.
És Bajszihoz ígyen szólott.
Neked adjuk a kincsünket,
Amíg éltek, mindig szeresd.
Áldásunkat adjuk mi most,
Legyetek nagyon boldogok.
Kitűzték ők a nagy napot,
Lakodalmas időpontot.
Egész falu meg volt híva,
Ebédre és vacsorára.
A szakácsok remekeltek,
Ebédre finomat főztek.
Ettek, ittak a vendégek,
Mulattattak a zenészek.
A vőfély volt a karmester,
Rigmusoknak felelőse.
Tréfás verseit elmondta,
Poénjait előadta.
Ebéd után elindultak,
Esküvőre a templomba.
Zene szólt a menet közben,
Komótosan lépegettek.
A templom, zsúfolásig telt,
Mikor kimondták az igent.
Örök hűséget esküdtek,
Orgona szólt, énekeltek.
Egy csókkal megpecsételték,
A frigyüket ígyen kezdték.
Körülrajongták ott őket,
Gratuláltak, s ölelkeztek.
A sok utcát körbejárták,
Faluhelyen ez így szokás.
A hatalmas nagy sátorba’,
Visszatértek kurjongatva.
Táncra perdült ott mindenki,
Ekkor kezdtek mulatozni.
A vőfély a színre lépett,
A táncnak ő véget vetett.
A vacsorát köszöntötte,
A levest (az) asztalra tette.
Pörkölt után tortát hozott,
Néha egy nagyot kurjantott.
A böndőjét jól kitömte,
A sok vendég, tele ette.
A nadrágszíj szorosabb lett,
El is szakadt egyeseknek.
Éjfélkor menyasszonytánc volt,
Pénzért táncolt az újasszony.
Aki táncban megforgatta,
Pénzt tett bele, a szitába.
HARMADIK STRÓFA
Mikor mindenki táncolt már,
Véget ért a menyasszonytánc.
Bajszi felkapta a nejét,
Kiszaladt vele-, kitért.
Visszajöttek nemsokára,
Átöltözve más ruhába.
Piros pettyes ruhácskába,
Juna lábán papucsával.
Borral, sütivel, kínálták,
A vendégeknek a hadát.
Később újból terítettek,
Ekkor már harmadszor ettek.
Gőzölgő kávét is hoztak,
Jót tett a kapatósoknak.
Sátor körül kutyák, macskák,
Várták az elemózsiát.
Nem feledték el őket sem,
Jól lakatták mindegyiket,
Palacsintával szájukat,
Megtörölték a bajszukat.
(A) zenészek rázendítettek,
Cintányérra ráütöttek.
Ki már bóbiskolni kezdett,
Nagy hírtelen fel is ijedt.
Délutánig még mulattak,
A cipők mind szétszakadtak.
Lakodalomnak vége lett.
Hazatértek a vendégek.
Zenészek a pénzt osztották,
De oly sok volt, hogy nem tudták.
Segítségül el is hívtak
Egy tanárt-, hogy mind elossza.
Résen volt a matektanár,
A pénzt több felé elosztá.
Egy rész neki is megmaradt,
Huncutságának a kamat.
Észre vették a zenészek,
De nem szóltak, ugyan minek?
Olyan sok volt-, mit kerestek
Haragot így nem keltettek.
Egy biztos, és egy az igaz,
Segítséget sosem hívtak.
Megtanulták a tanártól,
Csalfaságot, huncutságot.
Másnap kezdődött a munka,
Sátorbontás feladata.
Míg dolgoztak, iszogattak,
Egy hordó bort, mind megittak.
Az apó itten megpihent,
Kulacsából inni kezdett.
Kissé elfáradtam mondta,
Pihenjünk hát azon nyomban.
Lefeküdt a friss zöld fűbe,
Mindjárt horkantott is egyet.
Fehér szakálla takarta,
Mintha egy kis paplan volna.
Kissé később, amint felkelt,
Nyújtózkodott akkor egyet.
A szakállát elrendezte,
Kalapját fejére tette.
Folytassuk hát édes fiam,
Mert még sok, ami hátra van.
Hol is tartottunk kérdezte,
S mondókáját újra kezdte?
NEGYEDIK STRÓFA
Bajszi Junához költözött,
Új életük ott kezdődött.
Szomszédban egy vak asszony élt,
Aki figyelt mindenfélét.
Bajszi, bajszát, hogy meglátta,
Elakadt a hangja, szava.
Szemét rajta felejtette,
Gyönyörködve jól megnézte.
Szólt a siket nővérének,
Elmondta a történetet.
A kackiásbajszú szomszéd,
Elbűvölte tekintetét.
Siket nővér oly siket volt,
Nem hallotta a harangszót.
Sánta fiát riasztotta.
Néma bátyjához futtatta.
Futott is a szegény legény,
Porzott az út, nagy felhőként.
Tudatta a szenzációt,
A faluban az új dolgot.
Néma testvér azon nyomban,
Mindenkinek ezt elmondta.
Arról beszélt minden ember,
Legszebb bajusz (a) vármegyében.
Juna mikor meghallotta,
Népszerű lett, férje-ura.
Büszkeségét nem titkolta,
Az örömét nem tagadta.
Így fogadta el a falu,
A Jóisten erre tanú.
Szegénységüknek jutalma,
Bajszi, hatalmas nagy bajsza.
Mivel ők szegények voltak,
Minden munkát elvállaltak.
Szövőnő volt ekkor Juna,
Bajszi meg pincér-, kocsmába.
Hamar teljesült a vágyuk,
Megszületett, Mali lányuk.
A nagyszülők örvendeztek,
Még tán táncra is perdültek.
Az udvarban a nagy supát,
Birkanyájnak felhasználták.
Gyapjút, bárányt mind eladták,
Egy új házra fordították.
Junáéknak nekiadták,
Ott élt tovább a kis család.
Malira is ők vigyáztak,
Míg szülei dolgozgattak.
Mali gyorsan növekedett,
Megcsodálták az emberek.
(Egy) Cigányasszony is megnézte,
Jósolt kicsi kezét nézve.
Elkomorodott az arca,
Nagyon őszintén megmondta.
Mali csak akkor lesz boldog,
Ha férjével egyforma pont.
Juna ezen jót nevetett,
Pénzt fizetett a jósnőnek.
Később erre visszatérek,
Szólt az apó, és nevetett.
Mali ekkor hétéves volt,
Kistestvérről álmodozott.
Írt is egyszer a gólyának,
Testvérkét kért, játszótársnak.
ÖTÖDIK STRÓFA
Junáék, ha összebújtak,
Tervezgettek, ábrándoztak.
Holnapoktól sokat vártak.
Ezek voltak a hőn vágyak.
Bajszi szemei ragyogtak,
Mikor hazatért egyik nap.
Jó hírt hozott, s gyorsan mondta,
Párjának elújságolta.
A szomszéd kicsi faluba’,
Kiadó egy kastély-, kocsma.
Gólyafészek annak neve,
Gólyák vannak a kéményen.
A gólyák régen itt élnek,
A fészkükben ott keltenek.
Fiókákat így nevelnek,
S ősszel mindig elrepülnek.
Szegények már oly öregek,
Létrán mennek a fészekre.
Vándorútra már nem tudnak,
Elrepülni-, hosszú útra.
Fiókáik segítenek,
Hátukra kapják ekkor őket.
Magukkal viszik Afrikába,
Visszatérnek, tavaszt hozva.
Ez az étterem a vágyam,
Mondta Bajszi nagy komolyan.
Magunk urai lennénk ott,
Senki nekünk nem parancsol.
Megbeszélték, átgondolták,
A bevételt, és kiadást,
Hosszasan elbeszélgettek,
Kibérelték, azt évekre.
Zene kellene szólt Juna,
Az-, közönséget vonzana.
Bajszi gyorsan intézkedet,
És két zenészt szerződtetett.
Vándorzenész és a társa,
Megjelent ott a Gólyába.
Bemutatkoztak mind ketten,
Illően, illedelmesen.
Vándorzenész Junát látva,
Kezet nyújtott, ábrándozva.
A szemeik találkoztak,
Egymást nézve, ott ragadtak.
Első látásra, hogy mondják,
Egymásba szerettek, ott már.
Esténként (a) zongora üzent.
Juna kedvenc dala zengett.
„Jó volna elrabolni”-, szólt,
Juna arca ekkor lángolt.
Megdobogtatta a szívét,
Magával ragadta lelkét.
Minden este telt ház is volt,
A zene forgalmat hozott.
A szépasszony is csábított,
Sok szívet meg dobogtatott.
Körülrajongták esténként,
Szép szavakkal dicsérgetvén.
Mindenkihez kedves is volt.
De egyikhez sem vonzódott.
Junának őszintesége,
Véget vetett szerelmének.
Egy este, hogy hazatértek,
Elmondott mindent férjének.
HATODIK STRÓFA
Bajszi, bajsza most szikrázott,
Féltékenység, tüzet fogott.
Haragot, bút együtt ontott,
Összedőlt, miről álmodott.
Cirmos cica, hogy meglátta,
Gyorsan menekült el onnan.
A küszöbön meg is botlott,
Kiesett az udvarra ott.
Ijedten nem vette észre,
Kisegeret, eszegetve.
Az ő étkét dézsmálgatta.
De a macska meg sem látta.
A kis egér menekült most,
Hét nap egyfolytában futott.
Akkor aztán összeesett,
Fáradtságtól kiszenvedett.
Bajszi haragja, hogy fogyott,
Junának meg is bocsátott.
De más zenészeket nézett,
Juna szívén sebet ejtett.
A vendégek elpártoltak,
Nem tetszett az új zenekar.
Bajsziék, mást nem tehettek,
Felmondtak és hazamentek.
A Rózsa-kert vendéglőbe,
Új vezetőt, épp kerestek.
Nem sokáig tétovázott,
Leszerződött rögvest otthon.
Vendégek ide nem jártak,
Üres volt mindig a kocsma.
Felhívta a Vándorzenészt,
Leszerződtette hát ismét.
Felcsendült másnap a zene,
Zongora szólt, lágyan zengve.
A dobos elénekelte,
A régi dalt felidézte.
Mikor Juna meghallotta,
Visszatért a régi vágya.
A szíve oly nagyot dobbant,
Blúzáról a gomb leszakadt.
Gurult messze, messzeségbe,
El is veszett mindörökre.
De a szerelem megmaradt.
Felcsigázva az álmokat.
Pár nap múlva a Rózsa-kert
Minden este teltházas lett.
Bajszi pedig szorgalmasan,
Juna mellett állt magában.
Őrködött ott, mint egy rendőr,
Vagy a régi híres csendőr.
Ám, sohase nem értette,
Miért lett más a szerelme.
Titkon azért biztos tudta,
Juna érzése másé ma.
Nem mondja, és nem mutatja.
Merre jár a gondolata.
Jött a tavasz a kikelet,
Nem fakultak az érzelmek.
Elköszönt a Vándorzenész,
Messzire ment-, emléke élt.
Juna szíve árva maradt,
Az évek meg teltek múltak.
Ezután már sosem látta,
Zongoráját sem hallotta.
HETEDIK STRÓFA
(A) Vándorzenész utazgatott,
S bejárta a fél világot.
Nyugtalan szíve nem hagyta,
Nem volt neki nyugodt álma.
Verseket és zenét is írt,
Idézve Juna emlékit.
Nem akarta elfeledni,
Érzéseit eltemetni.
Érezte, és bízott benne,
A sors helyrehoz, majd mindent.
Az évek teltek és múltak,
S várta egyszer eljön a nap. –
- Malit nagy boldogság érte,
Megszületett kistestvére.
Örömmel azt újságolta,
Nimóka lett játszótársa.
Ahogy nőttek, növekedtek,
Boldogságuk is nagyobb lett.
Nagyszülei is örültek,
Unoka lett-, már nem is egy.
Ők vigyázták álmaikat,
Amíg szüleik dolgoztak.
Iskolába jártak onnan,
Ahol sok szépet tanultak.
Bajszi közben gondolkodott,
S egyre több tervet kovácsolt.
Nagyfába vágta a fejszét,
Építtette vendéglőjét.
Egyszer csak azt vették észre,
Lányaik felnőttek lettek.
Eladósorba kerültek,
Mali talált is egy férjet.
Mali és Tyupi, szerelmét,
Követte a szép esketés.
Lakodalmat csaptak nagyot,
Örömünnepet-, boldogot.
Szüleitől ajándékba,
Épült nekik, egy palota.
Elfoglalták, s beköltöztek.
Igaz boldogságban éltek.
Egyszer ennek vége szakadt,
A napjaik megromlottak.
Keresték az okát ennek,
Szülők és ők mind a négyen.
Fiatalok voltak nagyon,
Mikor volt a lakodalom.
Pont egyforma nagyok voltak,
Erre ők még nem gondoltak.
Az évek, ahogyan múltak,
Mali nőtt, és lett magasabb.
Ebből lett a katasztrófa,
Házassági tragédia.
Juna sokat gondolkodott,
A nagy bajban-, s nem nyugodott.
Egyszer megjelent előtte,
Cigányasszonynak a képe.
Jóslatán régen nevetett,
(Most) jóslata beteljesedett.
Nem egyforma nagyok ők már,
Ez okoz most tragédiát.
Mali így mást nem tehetett,
Jegyűrűje már nem kellett.
Visszaadta hát Tyupinak,
S egy szép napon el is váltak.
NYOLCADIK STRÓFA
Volt egy lányuk és egy fiuk,
Hányatott lett, nekik sorsuk.
Malival éltek sokáig,
Majd elmentek, boldogulni.
Mali gyönyörű asszony volt,
Palotát, s mindent eladott.
Bízott nagyon szépségében,
Új életnek reményében.
Nevenincs falut, elhagyta,
S elköltözött Dunántúlra.
Szépsége nem hagyta cserben,
Nem volt hiány a kérőkben.
Egyszer még megházasodott,
Feledve a varázslatot.
A jóslat az itt is bevált,
Gátolta a boldogságát.
Elvált tehát, bánatában,
A jóslatnak hatalmában.
Mindennel megpróbálkozott,
Terveivel csődöt mondott.
A kérők csak egyre jöttek,
Fűt-fát, s minden jót ígértek.
Pont akkora egyik sem volt,
Nem lehetett volna boldog.
Soha többé nem ment férjhez,
Élettársa volt nem is egy.
Idővel mind elzavarta,
S nem tért vissza a nyugalma.
Helyét soha nem találta,
A házait váltogatta,
Mindet Ámor-laknak hívta,
Ki is írta a falakra.
Két nyíl jelezte szerényen,
Várat ott egy nagy szerelem.
De Ámor se nem segített,
Magányos lett-, öregségre. –
- Juna, s Bajszi nem egyezett,
Házasságuknak vége lett.
Elváltak és külön mentek,
Az érzelmek, megrekedtek.
Juna soká egyedül élt,
Mégsem adta fel a reményt.
Társra vágyott, szerelemre,
Boldogságra, örömökre.
Szépasszony volt-, nagyon is szép,
Tudta, hogy ez segít majd még.
El is jött a boldog óra,
Pál úrnak az ajánlata.
Elfogadta jeggyűrűjét,
Neki adta szabad kezét.
Új életük elkezdődött,
A fényes Nap rájuk sütött.
Juna presszóját vezette,
Pál úr lett a segítője.
Rákapott a játékgépre,
Ami sok pénzét elnyerte.
Vesztésközben iszogatott,
Azt gondolta szerencsét hoz.
Szerencséje elkerülte,
Egyre több lett vesztesége.
Juna tudta, és érezte,
Ha ez úgy megy, csőd a vége.
Tíz év után nem tűrt tovább,
Kiadta Pál úrnak útját.
KILENCEDIKSTRÓFA
Magányos lett ismét szegény,
Érezte meghalt a remény.
Gondterhelt napjai lettek,
Az évek rohanva siettek.
Álmában az egyik éjjel,
(A) Vándorzenész felkereste.
Lidérces álomnak hitte,
S visszatért kínzó szerelme.
- A sors-, legnagyobb rendező,
Mást gondolt a nagy tervező.
Nimóka amint felnőtt lett,
Ifjú szíve izzott, égett.
Anyja segítségét kérte.
Házasságot emlegetve.
Mivel gyönyörű lányka volt,
Körülrajongták-, hódolók.
Volt egy-, ki legszebben beszélt,
Elnyerte Nimóka kezét.
Köztük nagy lett a szerelem,
Boldogító reményekben.
Zsongott is az egész falu,
Mikor jött a lakodalmuk.
Átmulatták az éjszakát,
Még a pap is táncolt,- csárdást.
Menyasszony-tánc forgataga,
Egész falut táncba hívta.
A nagy szita megtelt pénzzel,
Újat hoztak-, derűs hévvel.
Háromnapos lakodalom,
Véget ért-, harmadik napon.
Hónapokig emlegették,
Mindenfelé azt beszélték.
Nimókánál, sosem volt szebb,
Csak egy menyasszony nagyon régen.
Sem Nimóka, se nem Mali,
Junát nem tudta hajazni.
De, minden elmúlik egyszer,
Vége is szakad mindennek.
Nagy szerelmük csődbe jutott,
S életük zátonyra futott.
Gyermekük egyéves sem volt.
Hűtlen férje eltávozott.
Kacsalábon forgó házuk.
Nem lett nekik boldogságuk.
- Mostohaapa jött a házba,
Nimókának, újabb társa.
Esküdözött égre-földre.
A templomi esketésen.
Nimóka is bízott benne,
Rátalált egy jó emberre.
Három gyermekük született,
Ezek voltak boldog évek.
Aztán minden megváltozott,
Dorcsa, ivott, s mulatozott.
Nem törődött semmivel sem,
Haszontalan, hitvánnyá lett.
Nimóka mindent megpróbált,
Nyárson sütöttek szalonnát,
Vendégeket hívott ehhez,
De Dorcsának ez sem tetszett.
Részegsége lett mindene,
Az volt az újabb szerelme.
Nimóka és négy gyermeke.
Sorsa meg lett pecsételve.
TIZEDIK STRÓFA
Törte a kis buksi fejét,
Hogyan tartsa meg a férjét.
Talán egy megoldás volna,
Új környezet (hol) nincs cimbora.
Gondolatát tett követte,
Jövőjüket tervezgette.
Mind egy lapra azt feltette,
Dorcsával is ismertette.
Szüleiknek ajándéka,
Gyorsan el lett így, herdálva.
Dorcsa előbb vonakodott,
Végül mindent elfogadott.
Malihoz hát hasonlóan,
Dunántúlra vándoroltak.
Tökfalván letelepedtek,
Egy faházban raktak fészket.
Fenn a dombon,- (a) templom felett,
Hol alig jártak emberek.
Nem volt kocsma, sem cimbora,
Dorcsa helyét nem találta.
Dorcsa így hát csak dolgozott,
Rengeteg pénzt hazahordott.
Nimóka a négy gyermekét,
Gondozta, s nevelte kincsét.
Vasárnaponként pihentek,
Szép csendesen beszélgettek.
Néha focizni elmentek,
Labdáztak és cselezgettek.
Ritkán a boltból Nimóka,
Bort vitt haza-, s koccintottak.
Akkor szegény nem gondolta,
Dorcsa ezt majd kihasználja.
Egy darabig így megvoltak,
Gondjaik hát nem is voltak.
De titokban már Dorcsában,
Érlelődött a gondolat.
Munka után a faluba’,
Felkutatta, hol van kocsma.
Kezdte, ahol abbahagyta,
Lett is hamar sok cimbora.
Mámoros fejjel járt hát haza,
Nimókát, nyugton nem hagyta.
- Közbeszóltam s megkérdeztem,
Tökfalva az, milyen név ez.
Az apó bajszát pödörte,
Majd el is mondta, nevetve.
Valamikor réges-régen,
Mindig csak tököt termeltek.
A tökök ott a jó földben,
Hatalmasra növekedtek.
Az őslakók élelmesen,
Ajtót vájtak mindegyiken.
Ablakok is díszítették,
Tökházakat szépítették.
(A) kisebb tököket sütötték,
Magjukat is mind megették.
Kik a tökből egyszer ettek,
Sohasem lettek betegek.
Orvos sem kellett hát oda,
Sem gyógyszerész, sem patika.
Gyönyörű volt rég Tökfalva,
Minden háza tökegyforma.
Ebből lett aztán galiba,
Változtatni kellett rajta.
TIZENEGYEDIK STRÓFA
A kocsmába, ha berúgtak,
Nem találtak onnan haza.
Egymás házába kopogtak,
Vagy sokszor be is nyitottak.
Féltékenység ebből fakadt,
Azért azon változtattak.
Nagy templomot építettek,
A tornya (az) irány jelezte.
Ez sem volt jó, más ötlet kell,
Álltak elő új tervekkel.
Ha köd borult a falura,
Nem találtak ismét haza.
Így a tökházaknak sorsa,
A falut megváltoztatta.
Tégla házak, széles utcák,
Jöttek a tökházak után
A tökházakat kihordták,
S elfogyasztották a csókák.
Ettől hatalmasra nőttek,
S szaporodtak rengetegre.
Sétálgattak csak lihegve,
A repülést elfeledve.
Nem fértek már a faluban,
Útban voltak minduntalan.
Sok csóka olyan kövér volt,
Mint egy borjú, vagy egy disznó.
Azért aztán mindenfelé,
Az országban széjjelvitték.
Tökfalvából, Csókakő lett,
Múlt időkre emlékezve.
Orvos is van, és patika,
S eltévedés nincsen soha.
De most aztán édes fiam,
Pihennem kell, az, jó volna.
Előveszem tajtékpipám,
Abba töltök szagos dohányt.
Te is pihenj, tégy valamit,
Vegyél elő újabb papírt.
Sok mindent le kell még írnod,
Mire elfogy a mondandóm.
Füstkarikát eregetve,
Fújta füstjét elmerengve.
Pipájának csutoráját,
Fogai közt hetykén tartván
(Az) apó közben hozzáfűzte,
Magyarázatát előre.
Nehogy rosszul félreértsem,
Amit írtam az, más legyen.
E történetnek idején,
Minden más volt, régesrég.
Nappalok és az éjszakák,
Váltották csak mindig egymást.
Tengerek, tavak és folyók,
Völgyek, homoksivatagok,
Nem léteztek, és nem is volt,
Csupán hegyek, mezők, bokrok.
Erdőkben fák hatalmasok,
Tüzelésre alkalmasok.
Így éltek ott Nimókáék,
Mind ez ma már csupán emlék.
Három kislány és a fiuk,
Dorcsa és a sok szomszédjuk.
Ásott kút volt az udvaron,
Feneketlen, és mély nagyon.
TIZENKETTEDIK STRÓFA
Nimóka egész nap mosott,
Vizet a kútjukból kapott.
A fehér ruhák ragyogtak,
Kékítőtől szebbek voltak.
Mikor a víz már nem kellett,
Kiöntötte, az egészet.
A dombról folyt az lefelé,
Nagyon gyorsan csörgedezvén.
Ebből lettek a patakok,
Patakokból a kis folyók,
Folyókból meg a folyamok,
Tengerek és óceánok.
Kékítőtől a tengerek,
Mind egyforma kékek lettek.
Nimóka a vizes ruhát,
Teregette az udvarán.
Volt azok közt minden féle,
Pelenka, lepedő, ingek.
Színes nem volt-, mind fehérek,
Rikítva ott lengedeztek.
Néha mikor vihar támadt,
A szél felkapott egy párat.
Vitte fel a magas égre,
Minden felé szerte-széjjel.
Ezekből lettek a felhők,
Pelenkákból bárányfelhők.
Így változott meg a világ,
Megalkották a nagy csodát.
Mikor Dorcsa nem kocsmázott,
Udvaron ült, és pipázott.
Ha szélcsend volt és nyugalom,
Füst borított mindent otthon.
De, ha nagy szél kerekedett,
A nagy füstnek is vége lett.
Abból lett ködnek homálya,
Ködből meg lett dér, zúzmara.
Ha a színek keveredtek,
A színes ruhák, festettek.
Ebből lett a szép szivárvány,
Derült égen csíkot húzván.
A Nap, és Hold örökkön volt,
És ragyogtak a csillagok.
De azok, mind-mind lámpások,
Az emberekhez tartozók.
Mindenkinek van csillaga,
Az olajégős lámpákba’.
Ha kifogy az olaj abból,
Meghal a hozzátartozó.
A lámpákat minden este,
Angyalok gyújtogatják meg.
Hogyha jön a fénylő reggel,
El is oltják mindegyiket.
Aki jó és becsületes,
Lámpáját ritkán gyújtják meg.
Így hát azok tovább élnek,
Mint a rossz, bűnös emberek.
Kiknek lámpája kialszik
Lehull az anyaföldre mind.
Ez volna a csillaghullás,
A hosszú nyári éjszakán.
Ha kisgyermekek születnek,
Ők is lámpát kapnak egyet.
Hogy az meddig világít majd,
(Az) olajtól függ, hogyan fogy az.
TIZENHARMADIK STRÓFA
Ezt sokan már nem is tudják.
Ahogy van, elfogadják.
Apám régen így mesélte,
Ez mind igaz, és nem mese.
Mondta apó büszkélkedve,
Mosolyogva, és nevetve.
Sok mindent megértem én rég,
Tanúságos háromszáz év.
- Egyet csaknem kifeledtem,
Malit, Nimókát kettesben.
Szeretik ők most is egymást,
Közöttük nagy a távolság.
Próbálgatják áthidalni,
Egymást meg-meglátogatni.
Elindulnak néha napján,
Találkozni egyiknél tán.
Félútnál tovább nem jutnak,
Addig nagyon elfáradnak.
Visszafordulnak ilyenkor,
Félnek a nagy távolságtól.
Ritkán azért találkoznak,
Nagy boldogság olyankor az.
Beszélgetnek, nevetgélnek,
A régmúltra emlékeznek.
A család így széjjelhullott,
A távolság uralkodott.
A két lánynak hat gyermeke,
Egymást már alig ismerte.
Gyermekkori szép emlékek,
Bennük laknak, bennük élnek,
A sors talán így akarta,
Vagy netán egy gonosz tréfa.
Egyszer minden jóra fordult,
Visszatért a boldogságuk.
Vettek egy hatalmas kastélyt,
Övék lett az igazi fény.
Dorcsa elhagyta Nimókát
Várta otthon a sok barát,
Ivócimborának sora,
Lett neki a boldogsága.
Malinak és Nimókának,
Hat gyermeke felnőtt korba’
Kirepült mind, és elmentek.
Néha-néha visszatértek.
Boldogság volt új életük,
Öregkori szép reményük.
Együtt jártak a templomba,
Úgy, mit rég a falujukba’.
Kertészkedtek, kiskertjükben,
Örültek a sikereknek.
Alma, körte, szőlő, szilva,
Termett sok a birtokukba’.
Amikor mindet leszedték,
Gyermekeiknek elvitték.
Egy ideig ott maradtak,
Vigyáztak az unokákra.
Hazatértek permeteztek,
Mindenfélét együtt tettek,
Megpróbálták bepótolni,
A rég időt visszahozni. –
- Itt egy kicsit visszatérek,
Történetem elejére.
Junára -, Vándorzenészre,
És a régi szerelmükre.
TIZENNEGYEDIK STRÓFA
Az apó, így elmélkedett,
Gondolatait rendezte.
Rég volt, sok-sok hosszú éve.
Még sincs az még, elfeledve. –
(A) Vándorzenész mikor elment,
Elvitte az emlékeket.
Vele marad minden perce,
Visszavágyott mindezekre.
Bejárta a fél világot,
Sok szép hölgynek zongorázott.
Mindegyikben Junát látta,
Ő volt életének álma.
Tizenhárom Junája volt,
A sors vele játszadozott.
Elhagyott tizenkét Junát,
Örökön az elsőre várt.
Útnak indult, nem volt nyugta,
Míg szerelmét nem találja.
Óriások földjén is volt,
Mindenfelé elbarangolt.
Vigyázni kellett ott nagyon,
Nehogy egyeik reá hágjon.
Tenyerükbe is felvették,
Csodálkozva becézgették.
Góliátokat ott látott,
Kőtörőket, sok melákot.
(A) világ legnagyobb törpéje,
Ott élt óriás képébe’.
Akkora volt, mint egy ember,
Kinek szakálla nem kender.
De ott törpének számított,
Óriások közt ez való.
Nagy elánnal megkérdezte,
Junájáról érdeklődve.
Onnan fentről nem látják-e,
A szerelmét errefele.
Akárhogyan pipiskedek,
Senkit sem nem látok erre.
Menj a vasorrú banyához,
Hátha neked szerencsét hoz.
El is ment ő a banyához,
Seprőn lovagló csúfsághoz.
A Nap ott nyugaton kel fel,
Hogy csak hátát lássa reggel.
A szörnynek oly rút hangja volt,
Hogy madár arra nem dalolt.
Feltette neki kérdését,
Nem látta-e a kedvesét.
A banya csak gondolkodott,
Ötletével előrukkolt.
Seprője hátán vágtatott,
Majd visszatért, és bólintott.
Láttam, akit te keresel,
Kire azt mondtad kedvesed.
Csókold meg a homlokomat,
Megmondom azt, hogy hol láttam.
(A) Vándorzenész nem tehet mást,
Megcsókolta a rút banyát.
Ettől élete végéig,
Felriad, majd, ha álmodik.
A banya igazat mondott,
Elárulta Junát most ott.
Juna is rég őt keresi,
Tíz éve már csak azt teszi.
TIZENÖTÖDIK STRÓFA
Történt akkor nagyon régen,
Válásuknak, idejében.
Elosztották vagyonukat,
Bajszi galádul becsapta.
Juna nem szólt, megnyugodott,
Végre szabad-, gondolkodott.
Később Pál úr lett a párja,
Tíz év után elzavarta.
Juna ekkor összepakolt
Egy bőröndbe sok-sok dolgot.
Útra kelek, megkeresem,
(A) Vándorzenészt, majd meglelem.
Amint az utcára lépett,
Fuvaros jött ott lépésben,
Juna szépen szólott hozzá,
A kérését előadván.
Megegyeztek s elindultak,
Hosszú útnak nekivágtak.
Szépasszony kocsisa így lett,
Tíz éven át, amíg mentek.
Felkapaszkodott a bakra,
A kocsis mellé ült Juna.
Akkor vette még csak észre,
Valami nincs ottan rendbe’.
Tréfás ember volt a kocsis,
Hátra kötötte lovait.
Megunta már réges-régen,
Lovak fenekét, hogy nézze.
A lovak így a kocsit tolták,
Nem úgy, mint rég, mikor húzták.
Mind ketten okosak voltak,
Figyelték a gazdájukat.
Jobbra, balra, kellett menni,
Nem volt nehéz megjegyezni.
Bejárták így a világot,
Aki látta csodálkozott.
(A) Vándorzenészt nem találták,
Tán elnyelte őt a világ.
Mondta Juna, nincs már remény,
Menjünk haza-, ennyi elég.
Tíz év múlva hazaértek,
Nevenincs faluba ketten.
Megköszönte Juna szépen,
A kocsisnak illendően.
Édesanyja már rég várta,
A leányát vágyakozva.
Ő akkor már rég dédi volt,
Így már duplán lett most boldog.
A lovak mikor meglátták,
Junának a távozását.
Megrázták ekkor magukat.
Szerszámaik mind lehulltak.
Felszálltak ők a magasba,
S elröpültek messze, tova.
A gazdájuk csak bámulta,
Nézte-nézte elámulva.
Táltos paripái voltak,
S addig nem tudta azt soha.
(A) kocsija gurulni kezdett,
Mint a szélvész, oly sebesen.
Egy nagy fának neki rohant,
Össze is tört darabokra.
A kocsis meg, mint egy sóhaj,
Berepült az egyik házba.
TIZENHATODIK STRÓFA
Szerencsére pont övé volt,
Faluszélen az utolsó.
Ott él most is bizonyára,
Ha nem halt meg ő valaha.
- (A) Vándorzenész nem adta fel,
Bízott benne, vagy érezte.
Egyszer úgyis megtalálja,
Junát majd a nagyvilágba’.
Találkozott egy tündérrel,
Mondta neki, hogy kit keres.
Keresd meg az üveghegyet,
S menj fel annak tetejére.
Ott fenn a hegy szellemének
Van egy hatalmas távcsöve.
Azzal onnan beláthatod,
Körbe-körbe a világot.
A tündér még megmutatta,
Merre menjen-, ha akarja.
Felkutatni a szerelmét,
Azt csak onnan tudja, ha él.
Hét évig ment, éjjel, nappal,
Gyalogosan, vagy kocsival.
Végre egyszer oda is ért,
S megtalálta (a) szellem hegyét.
Brúnó kutyája vele volt,
Kísérte, mint jó barátot.
(A) hegy lábánál egy kapu volt,
Egy szerecsen ott ácsorgott.
Óriás volt, és fekete,
Útját állta fenyegetve.
Mit akarsz itt hitvány vándor,
E képpen szólt, és dobbantott.
Dobbantása oly erős volt,
Még a föld is megrázkódott.
De a zenész nem ijedt meg,
Állt nyugodtan, s büszkén nézett.
Hallgasd meg még a kérésem,
Aztán elmegyek, ígérem.
Elmesélte miért van ott,
Bejárta már a világot.
De szerelmét nem találja,
Bár merre is jár magába.
Ezer éve őrködöm itt,
De még nem ment be itt senki.
Oly szomorú történeted,
Ezért téged beengedlek.
Ám a kutyád velem marad,
Őrzi majd az én kapumat.
Ezer éve nem aludtam,
Végre alhatok nyugodtan.
A zenész elkomorodott,
Brúnó kutyájára gondolt.
Brúnó felnézett most reá,
Mintha neki azt mondaná,
Menj nyugodtan drága gazdám,
A többit meg bízd csak reám.
Jól van, itt hagyom kutyámat,
De mondd meg az útvonalat.
Fogd a felvonó pályának,
Drótkötelét, és úgy haladj.
Van még két kapu előtted,
Mind kettő-, lehet végzeted.
Az elsőnél van egy bika,
Hatméteres annak szarva.
TIZENHETEDIK STRÓFA
Ki arra megy, felökleli.
Vége is lesz rögtön neki.
Három oroszlán van feljebb,
Nagyon vadak, és éhesek.
Most már lódulj, indulj tovább,
Kösd a kapuhoz a kutyád.
Lefeküdt ekkor a földre,
Horkantott is rögtön egyet.
Óvatos volt, és figyelmes,
Egyik szemét nem csukta be.
Talán nem bízott Brúnóban,
Tekintgetett jobbra-balra.
Brúnó figyelte a szemét,
Várta, hogy az becsukódjék.
Akkor aztán neki esett,
Szétrágta a köteléket.
A zenész már három napja,
(Az) üveghegyen, ment ő gyorsan.
Végre felért a bikához,
Aki láttán toporzékolt.
Nagy hirtelen neki rohant,
Szarvával öklelni akart.
Brúnó épp akkor ért oda,
S a bika orrát elkapta.
A bika forogni kezdett,
De Brúnó az nem engedett.
Három órája már így ment,
És a bika összeesett.
Kilehelte ott a lelkét,
Elmúlt végre a nagy veszély.
(A) Vándorzenész gyorsan hamar,
Budlibicskáját nyitotta.
Levágta a bika combját,
(A) felvonóra felakasztá.
Indult tovább kutyájával
Hat napig ment, meg sem álltak.
A nagy combot húzta, vonta,
Oroszlánoknak azt szánta.
Mikor aztán találkoztak,
A combot meglódította.
(A) kötélpályán csúszni kezdett,
Egyre gyorsult, csúszott lejjebb.
(Az) oroszlánok meg utána,
Kiéhezve a friss húsra.
A zenész ezt kihasználta,
Ment a szellemnek várába.
Beköszönt ott harsány hangon,
Pedig ott már félt is nagyon.
Nem a szellemtől remeget,
Hanem a távcsőért tette.
A szellem, hogy meglátta,
Ráripakodva azt mondta.
Hogy kerülsz a szemem elé,
Az őrökkel te mit tettél.
Ekkor aztán tüzetesen,
Szólt a zenész türelmesen.
Történetét elmesélte,
Elejétől, végig szépen.
Meghatódódott a szellem,
Még a könnye is megeredt.
Gyere, mondta, s karon fogta,
A zenészt a lakásába’.
A távcsőhöz elvezette,
Nézz figyelmesen most bele.
TIZENNYOLCADIK STRÓFA
Benne van az egész világ,
Falu, város, minden ország.
Keresd meg hát a faludat,
Ahol szerelmedet hagytad.
A zenész elámult, s bámult,
Képet látott a világbul.
Pásztázta a nagyvilágot,
Majd megállt és mosolygott.
Nevenincs falut meglátta,
Junát, s anyját kis házukban.
Erőben és boldogságban,
Éltek szerény otthonukban.
Ellépett a nagy távcsőtől,
S mondani akart köszöntőt,
De a szellem visszatolta,
Tanulmányozd még-, azt mondta.
A zenész most körülnézett,
Tüzetesen mindent figyelt.
(Az) Óperenciás-tengernél,
Időzött nagyon soká még.
Közepén a Kincses-sziget,
Volt egy igaz nagy ígéret.
Ekkor végleg abbahagyta,
Indulni akart el onnan.
A szellemnek megköszönte,
Segítségét mindörökre.
A szellem most átkarolta,
Ha bajod lesz, gyere vissza.
Hozzám mindig felengednek
Szólok majd lenn az őröknek.
Elbúcsúztak érzékenyen,
Könnyet ejtve, mind a ketten.
A zenész nem tétovázott,
Hazaindult Junájához.
Oly sokáig őt kereste,
Hogy talán észre sem vette.
Megöregedett, s meglátta,
Míg az arcát borotválta.
A tükre hűen mutatta,
Kihullott a göndör haja.
Tizenkét sorban mindössze,
Három szál van, az is ősz lett.
Elvetette gondolatát,
Útnak indult, hamar, mindjárt.
Városába hazaérve,
Barátait mind meglelte.
Várták nagyon, réges-régen,
Szerveztek neki (egy) koncertet.
Készülődtek, gyakoroltak,
Várták, hogy jöjjön a nagy nap.
Próba után hazaindult,
Vas-szamara lassan gurult.
Ez volt neki szerencséje,
Juna ment át őelőtte.
Közepén a kocsiútnak,
Végre összetalálkoztak,
Boldogan ott ölelkeztek,
Nem törődtek senkivel sem.
Majd egy kicsit félreálltak,
Egymást érték most a szavak.
Meghívlak a koncertemre,
Tisztelettel, szeretettel.
Bajszival hát jöjjetek el,
Nekem ez az utolsó lesz.
TIZENKILENCEDIK STRÓFA
A zenész ekkor tudta meg,
Hogy elváltak réges-régen.
Tíz évig volt még egy férje,
De ő elhuny, mindörökre.
Ennyi az én történetem,
Mondta Juna-, pityeregve.
Elfogadom meghívásod,
Eljön velem a két lányom.
Amikor majd elköszöntek,
Akkor vették már csak észre.
Az úttest megráncosodott,
Meggyűrődött, alattuk ott.
Juna oly hirtelen állt meg,
Hogy a flaszter, is tönkrement.
Nagyon soká ott volt jele,
Találkozásuk színhelye.
A koncert után találkoztak
Junánál, a lakásában.
Harminc évet, megbeszélték,
Vágyakozást, és a reményt.
Vándorlásaik gyötrelmét,
Minden apró történését.
A gyermekeknek életét,
Unokáknak jövetelét.
Nem keresték a szavakat,
Hiszen azok áradoztak.
A zenész is bevallotta,
Volt még tizenkét Junája.
Mikor mindent megtárgyaltak,
Egy új tervet kovácsoltak.
Elmondták a Dédinek is,
Boldog volt, és örült neki.
Elindultak, s mentek, mentek,
Óceánhoz igyekeztek.
A zenész az üveghegyen,
Amit látott, amit nézett.
Kincses-szigetnek élménye,
A figyelmét felkeltette.
Ott szeretett volna élni,
Junájával, boldog lenni.
Dédit is magokkal vitték,
S velük ment Brúnó, mint mindég.
Mikor aztán odaértek,
A zenész vett egy térképet.
A szigetet megkeresték,
Távolságát is felmérték.
Óceánnak közepében,
Ott pompázott szépségében.
A parttól olyan távol állott,
Mint a szigettől a part volt.
Béreltek egy nagy ladikot,
A zenész mindent bepakolt.
Hat delfint fogtak elébe,
Melyek őket röpítette.
Dédi a gyeplőket fogta,
Hátul ült a zenész, s Juna.
Egymást szorosan ölelték,
És a vizet úgy kémlelték.
Brúnó mellettük ült csendben,
Óvta őket, mint rendesen.
Cápák jöttek üldözőnek,
Verseny úsztak, és lihegtek.
A delfinek észrevették,
Sebességüket növelték.
HUSZADIK STRÓFA
A cápák egy idő után,
Vízbefúltak egy délután.
Napokig így száguldoztak,
S csaknem zátonyra futottak.
Kikerülték, s tovább mentek.
Egy szép napon megérkeztek.
Lakatlan volt Kincses-sziget,
Nem éltek ottan emberek.
Kifogták a delfineket,
Hogy nyugodtan fürödjenek.
Velük maradtak ők mindég,
Gondozták őket, s etették.
Nagy szükség volt őreájuk,
Hogyha lesz még több más útjuk.
Partra szálltak a ladikból,
Közel voltak egy kastélyhoz.
Odamentek, kézen fogva,
Brúnó előttük ment, futva.
Kastély előtt még megálltak,
És hatalmas táncot roptak.
Tán még most is táncolnának,
Ha Brúnóban fel nem buknak.
Körül ugrálta ő, őket,
Boldogságban ünneplőket.
Táncukhoz sok ezer madár,
A víg zenét szolgáltatá.
Mikor végül is beléptek,
Meglepetés érte őket.
Tündéreknek fejedelme,
Őket szépen köszöntötte.
Ő volt, aki réges-régen,
Valamikor Junát vitte.
Nevenincs faluba egykor,
Nagy boldogságot okozott.
Vártalak már benneteket,
Nohát gyertek, jertek beljebb.
Bemutatom a palotát,
Kastélyotoknak a várát.
Háromszázharminc szobáját,
És gyönyörű bútorzatát.
Junáék csak ámuldoztak,
Megszólalni se nem tudtak.
Tekintgettek jobbra, balra,
Közben szájuk ki volt tátva.
Lélegzetük is elakadt,
A szép látvány okozta azt.
Egyszer aztán végig értek,
Minden szobát jól megnéztek.
Szólt a tündér fejedelem,
Tündér leány mind tietek.
Éljetek itt boldogságban,
A Dédivel nyugalomban.
Gyertek velem, megmutatom,
Nem messzire a kastélytól.
Azt a kisebb szép palotát.
Dékdikének, új otthonát.
Tündéreim lakása volt,
Valamikor még egykoron.
A világ, hogy növekedett,
Rájuk ottan nagy szükség lett.
Betegeket, öregeket,
Ápolják ott szegényeket.
Üres lett hát a palota,
Lakjon itt most már a mama.
HUSZONEGYEDIK STRÓFA
Mikor azt is jól megnézték,
Dédi elfoglalta helyét.
Lemosta az útnak porát,
Lepihent, s aludta álmát.
Junáék (is) aludni mentek,
Két napig tán fel sem keltek.
Oly hosszú volt az utazás,
Kimerültek, az nem vitás.
Mikor végre felébredtek
Kiballagtak a kertjükbe.
Órákig ott sétálgattak,
Ámulattal csodálkoztak.
Brúnó is ott settenkedet,
Míg egy macska meg nem jelent.
Üldözőbe vette gyorsan,
Sietősen nagy iramban.
Három napig csak futottak,
Míg a kertnek vége szakadt.
Ott megmenekült a macska,
Kerítésen átugorva.
Juna bement a konyhába,
Főzni kezdett egymagába’.
A párja meg kinn a kertben,
Gyümölcsöket szedegetett.
Ebéd után lepihentek,
Egy órányit heverésztek.
Aztán nagy munkába kezdtek,
A szobákban rendet tettek.
Reggel mikor a Nap felkelt,
Sötétszemüveget vett fel.
Palotájuk úgy ragyogott,
Csillogása meg vakított.
Esténként a két szerelmes,
Teraszon ült, üldögéltek,
Néha tán egy szót sem szóltak,
Szívük beszélt, ilyenkor az.
A Hold, amikor meglátta,
Példás rendjét (a) palotának.
Sokáig ott elidőzött,
Gyönyörködve nézelődött.
(A) szigeten mindig ünnep volt,
Nem voltak csak boldog napok.
Így öregedtek lassan szépen,
Boldogságban, reménységben.
Mikor az apó mind elmondta,
Történetét leíratta.
Megköszönte mind azt nekem,
Könnyek között fellélegzett.
Végre szabad vagyok most már,
Nem fog rajtam már a varázs.
Megszabadultam az átoktól.
S indulhatok családomhoz.
Kezet nyújtott, és átölelt,
Majd elindult le a vízhez.
Besétált a zord folyóba,
Nem lett vizes csak a talpa.
Közepén, állt integetve,
S visszaszólt még, reám nézve.
Ez a folyó elvisz messze,
Őseimhez, mindörökre.
Szép lassan eltávolodott,
Fehér szakálla lobogott.
Majd elnyelte a távolság,
S itt maradt a mesevilág!
Makó, 2021-03-11