ELMÚLTAK AZ ÉVEK

Elmúltak az évek,
A napok elfogynak,
S egyre kevesebb lesz,
Minek neve holnap.

Az érzés megrokkan,
A remény is elszáll,
A szívnek ritmusa,
Zakatol csak csupán.

A szem visszafordul,
Lassan befelé lát,
A könny is arra tart,
Siratja már a mát.

A múlt idézése,
Álmodozás talán,
Vágynak elhalása,
Jelent tragédiát.

A gondolat megfagy,
Az érzés megreked,
A lélek meditál,
Tudja-, egyszer mehet.

(Az) időpont kitűzve,
Titkot rejteget még,
Csalfán éleszt néha,
Haldokló bús reményt.

Az agy akadozik,
De tán felfogja azt,
Várakozásban van,
Az örökös malaszt.

A nézés homályos,
Szürkületet adhat,
A látás valója,
Csak volt, s nincs tovább az.

Egyhangú minden perc,
Az óra lelassul,
Rekedten üt néha,
Riaszt az, konokul.

Hallik ketyegése,
A mutató halad,
Gondol egyet, megáll,
S örökre elakad.

A távolság csökken,
És naponta szűkül,
Ha egyszer összeér,
A lélek megrezdül.

Látomás ad erőt,
Szomorú érzéssel,
Remegés kínjával,
Fájó öleléssel.

Az utolsó csóknak,
Gúnyos kacagása,
Emlékeztet arra,
Ami volt valaha.

Múlt idő lesz minden,
Elpusztul a jelen,
Utópia hangja,
Jövőt már nem teremt.

Közeledik a nap,
Egyre igyekezve,
Lehullik a csillag,
S az lesz ítélete.

Üstökös csóvája,
Vörös lángot okád,
S eltűnik egy élet,
Fénye kialszik már.

Makó, 2017-04-30