HA MEGHALOK

Ha meghalok, eltemetnek,
Elfelednek az emberek.
Nem mondanak imát értem,
Pedig egykor köztük éltem.

Éltem bizony, – nem akárhogy,
De az, – semmit nem határoz,
Eltűnnek a szép emlékek,
Bohémságok, tréfák, viccek.

Boldog azután lehetek,
Odafenn, hol vannak szépek.
Angyalokkal játszhatom majd,
Vagy a pokol is befogad.

Halálomról jót, vagy semmit,
Idelent azt rebesgetik.
Talán néha megemlítik,
Élt erre egy ember rég itt.

Nevemre sem emlékeznek,
Hétköznapból, nem lesz ünnep.
Barátaim sem lesznek már,
Elmentek rég, oda a nyár.

Elnémulnak hangszereim,
Megsárgulnak szerzeményim.
Talán hasznosítják őket,
És a tűz égeti azt meg.

Verseimet sutba vágják,
Regényeim sem méltatják.
Megeszi az idő foga,
S elpusztul a romantika.

Romantika az éltetett,
Kalandokat is teremtett.
Természetben kóboroltam,
Magányosan boldog voltam.

A zongorám fekete volt,
Lehet, hogy már régen gyászolt.
De a titkát megtartotta,
S közben zeném hangoztatta.

Harmonikám a kedvencem,
Őt soha el nem feledem.
Szomorú lesz az, nélkülem,
Életemben vele éltem.

Ha felvettem csak kacagott,
Szebbnél-szebb hangokat adott.
Trilláira felfigyeltek,
Akkordjai megremegtek.

Fülbemászó dallamait,
Elhantolják, nem marad itt.
Néma lesz a szegény hangszer,
Olyan, mint egy üres fészer.

Ceruzám hegye sem kopik,
Nem ír többé, nem ragozik.
Benne marad sok történet,
Majd az idő emészti meg.

Gonosz leszek, és kegyetlen,
Agyam telve jön el velem.
Nem tudja meg soha senki,
Mért kellett mindent temetni.

Későn kezdtem írogatni,
Azért kell velem utazni.
Gondolataim hatása,
A kremónak lesz a társa.

Ezért kérem, nézzétek el,
Még itt vagyok szeretettel.
Írok, írok, és csak írok,
Írásommal bombázgatok!

Makó, 2016-06-22