LÁTNOK!

Néha nappal is álmodom,
Gondolataim csapongnak.
Mint a sötét éjszakában,
Elém tűnik egy új csillag.

Megvilágítja a jövőt,
Vagy visszavisz a régmúltba.
Ilyenkor látnoki szemmel,
Tekintek a valóságba.

Nyughatatlan természetem,
Rabságában búsan élek.
Kitörni szeretnék onnan,
Ezért csak előre nézek.

Hátrahagyom, ami rossz volt,
Nem figyelek többé arra.
Felcsillannak reményeim,
Mosoly ül ki az arcomra.

Az agyam is gyorsan pereg,
Elrepít a boldogságba.
Fékeveszett, szilaj ötlet,
Vesz ekkor a hatalmába.

Mintha nem is én lennék az,
Olybá válik minden ekkor.
Talán nem a földön járok,
Szerencsecsillagom karol.

Átöleli vállaimat,
Szeretetet sugároz rám.
Megdobban az érző szívem,
Ifjú hévvel biztatgatván.

Szemem előtt leperegnek,
Életem legszebb képei.
A lelkem kitavaszodik,
S ahogy látom jó azt nézni.

Ébren álmodni ajándék,
Vagy a sorstól csúnya játék.
Egyszer felébredek abból,
Könnyes szemmel tekintgeték.

Ráébredek a jelenre,
Amitől nem szabadulok.
Hiába kalandoztam el,
Mégis csak a Földön vagyok.

Bejárhattam a világot,
Poklot és a Mennyországot.
Most, hogy újra visszatértem,
Rájöttem, hogy ember vagyok.

Gyarló ember, véges élet,
Többre már én nem várhatok.
De azért úgy néha-néha,
Mégis elcsatangolgatok.

Szabad ember, függetlenség,
Ezt az utat jártam mindég.
Öreg fejjel, ifjú szívvel,
Erről soha le nem térnék.

Nem építek légvárakat,
De, terveim sokak vannak.
Ötleteim sorakoznak,
Verseimbe kívánkoznak.

Már csak idő kell azokhoz,
Ami nem énrajtam múlik.
Nem törődöm semmivel sem,
Képzetem jövőben úszik.

Látnok voltam, s látnok vagyok,
Saját magamnak látnoka.
Mint jó látnok, azt látom meg,
Mire vágyom, most, vagy soha!

Makó, 2016-06-21