ITTHON VOLTAK…

Az évek, hogy telnek, fogynak,
A napok is lassan múlnak.
A sors talán így rendelte,
Vagy netán, – csak elképzelte.

Nem tudom, vagy nem tudhatom,
Honnan ez a nagyhatalom?
Felnőnek a gyermekeink,
Megszületnek unokáink.

Ez a természetnek rendje,
Kirepülnek, messze mennek.
A szülők, nagyszülők lesznek.
Magányosan öregszenek.

Nincs olyan kincs, mely felérne,
Unokákkal vetekedne.
Egyszer eljön, azaz idő,
Ami mesés, – szép jövendő.

Bearanyozza (az) öregkort,
A bizonyos elmúlandót.
Mint éhező a betevőt,
Úgy várjuk a hazatérőt.

Naptárt nézzük, számolgatjuk,
A hétvégét alig várjuk.
Hiányzik a kacagásuk,
Gyermekzsivaj valóságuk.

Unokáink átölelnek,
Szeretettel becézgetnek.
Megváltozik így a világ,
Ők hozzák az igaz csodát.

Büszkék vagyunk, nagyon büszkék,
Könnyes szemünk, – az nem játék.
Egy-egy könnycsepp, ha legördül,
Örömérzés, megtestesül.

Itthon voltak, hazajöttek,
Piros betűs ez az ünnep.
Beszélgettünk, nevetgéltünk,
Születésükről regéltünk.

Elmondtuk százszor, ezerszer,
Hogy kezdődött, hogy nőttek fel.
Nekik talán unalmas már,
Nem tudhatják, – rájuk mi vár.

Majd, ha nagyszülőkké válnak,
Érzésükben megváltoznak,
Kezdődik minden elölről,
Mit most érzünk, – a jövőről.

Azt a sok-sok pillanatot,
Mit az Isten nekünk adott,
A szívünkbe beplántálta,
Életünk boldogságára.

Három nemzedék egy házban,
Szeretetben, örök lázban,
Megperzselve, megégetve,
Összetartásban szeretve.

Boldogtalan, ki nem tudja,
Nem lehetett unokája,
Fohászkodhat, könyöröghet,
Neki nem lesz ilyen ünnep.

Félve az órára nézek,
Átkozom, mert mindig siet,
Menniük kell, – itt az idő,
Magányomnak ez rettentő.

Várakozás mindig újra,
Szívem bíztatva azt súgja.
Ha majd megáll, és nem dobog.
Lehet, hogy eszükbe jutok?!

Makó, 2016-08-13