AKKOR OTT…

Akkor ott, a véletlen volt,
Találkoztunk, szívig hatolt.
Nem múlott el emlék nélkül,
Titok maradt, elevenül.

Zsongva-zúgott körülöttünk,
Az utca hol elmerengtünk.
Először nem vettük észre,
Szemben mentünk lépegetve.

Egymásra tán nem figyeltünk,
Hisz oly rég volt együttlétünk.
A távolság, ahogy fogyott,
Visszatért a régi légyott.

Hirtelen szemünk megrebbent,
Valami megmozdult, – ott bent.
Örömteli percek jöttek,
Felzaklattak akkor mindent.

Kerestük a kedves szókat,
Közösen a bíztatókat.
Álldogáltunk, némán-csendben,
Abban a meghitt percekben.

Végre megtörtük a csendet,
A hangunk harsányan zengett.
Keresetlen szavak jöttek,
Hömpölyögve keringettek.

Amit mondtunk ösztönös volt,
Éreztük a mámorítót.
Röpködtek a gondolatok,
Örömök, vagy tán bánatok.

Kavargott bennünk a régmúlt,
Vagy netán járhatatlan út.
Megfejtésre nem volt idő,
Nem sejthettük, hogy majd mi jő?

Az útszélen ácsorogtunk,
Még talán kezet sem fogtunk.
Mindenki ott a tanúnk volt,
Érezték, hogy szívünk lángolt.

Megperzselt érzés rabsága,
Kerített a hatalmába.
Vágy, vagy álom együttesen,
Cikázott köztünk éberen.

Vállainkra nehezedett,
Mindaz, ami régelveszett.
Reánk talált varázslattal,
Szeretetnek hatalmával.

Az utcai miliőben,
Muzsika szólt a lelkünkben.
Egy régi dal fel-fellángolt,
Ami mindig csak nekünk szólt.

Nem hallottuk csak mi ketten,
Mint egykoron, réges-régen.
A mienk volt, az is maradt,
Nem halhattak meg a vágyak.

Röpkeperc alatt lezajlott,
Mi bennünk felhalmozódott.
Járt utak, járatlansága,
Csalódottság emléktára.

Tán csodákra vártunk, vagy nem,
Nem tudjuk már, te sem, én sem?
Elköszönni készülődtünk,
Az idő eljárt, – s nevettünk.

Ahogy elváltunk, – jöttünk rá,
(A) sors játékát hintette ránk.
Édes álom formájában,
Átváltozott valóságban.

Makó, 2016-08-13