ELINDULOK

Elindulok hosszú útra,
Sok-sok emléket bejárva.
Magam mögé tekintgetek,
Életemre visszanézek.

Születtem, így útra keltem,
Ekkor még mást nem tehettem.
Nem volt semmi emlékképem,
Hátra ezért sosem néztem.

Ez volt az igazi csoda,
Fedhetetlenség valója.
Bár még most is ott lehetnék,
Bizonyára angyal lennék.

De az idő gyorsan elszállt,
Aztán kezdődtek galibák.
Óvodába beírattak,
Ahol rögtön reguláztak.

Azaz reguláztak volna,
De elszöktem alattomba’.
Társam is volt, így kettesben,
Kószáltunk a temetőben.

Mikor délben harangoztak,
Elindultunk haza onnan.
Így történt ez egész héten,
Szomszédban, a temetőben.

Óvó néni panaszkodott,
Anyám előtt lebuktatott.
Nadrágom ki lett porolva,
Úgy, hogy benne voltam abba’.

Sajgó fenekem szenvedett,
Lelkem viszont csak nevetett.
Ennyi lett kalandom ára,
Nem jártam tovább oviba.

Jött egy rosszabb, – az iskola,
Ott törtek be rabigába.
Onnan menekülés nem volt,
Börtön élet reám hajolt.

Csínytevésem nem díjazták,
Körmösökkel jutalmazták.
Otthon panaszt tettem ezért,
Fájó körmöm sajgásáért.

Anyám szólt a tanítómnak,
A szadista „ápolómnak”.
Ne verje a körmeimet,
A kínoktól így megvédett.

Attól fogva más módszer lett,
Csépelte az ülepemet.
Csöbörből-vödörbe estem,
Szépen lassan cseperedtem.

Ötödiktől nem bántottak,
Helyette rovókat adtak.
Ellenőrzőm betelt gyorsan,
Újabb csapdába jutottam.

Középiskolás koromban,
Felnőttként kezeltek ottan.
Kollégiumba kerültem,
Honnan végül kirepültem.

Ott sem értettek meg soha,
Ezért lett sorsom mostoha.
Később baka lett belőlem,
Ahol rutinommal győztem.

Leszereltem, civil lettem,
Így kezdődött el életem.
Arról írni már nem fogok,
Nem tanácsos, – így hallgatok!

Makó, 2016-08-12