KI NEM MONDOTT SZÓ

Hányszor várjuk, mily jól esne,
Hallani, diszkrét kettesbe’.
Megnyugodni az érzésben,
Mi körülvesz, szeretetben.

Hallgatásnak varázsában,
Elmarad a félhomályban.
Pedig tudjuk, és érezzük,
Szinte ott vibrál felettünk.

Közben felnézünk az égre,
Segítséget onnan kérve.
Egy szót csupán, annyi elég,
Nem jön onnan sem segítség.

Egymást közben átöleljük,
Találkozik tekintetünk.
Látjuk benne, mit akarunk,
De elmarad, kedves szavunk.

Mondunk közben csacskaságot,
Szépreményű üdvös bókot.
Tréfás hangon viccelődünk,
Játékosan kedveskedünk.

Örülünk az együttlétnek,
Az eltöltött, szép perceknek.
Mindennek mi a kettőnké,
Közös éltünk reményéjé.

Várunk csendben, sóhajtozunk,
Örömittasan hódolunk.
Egymásra mi rámosolyogunk,
Hosszan forró csókot adunk.

Adjuk-vesszük számtalanul,
Boldogságról áradozunk.
S a holdvilág ontja fényét,
Mintha mondaná ötletét.

Az ötletben benne rejtve,
Ott lapul benn, a fényébe.
Kilenc betű csak az egész,
Kimondani talán nehéz?

A közös vágyakozásban,
Olthatatlan álmainkban,
Kikívánkozik a csendben,
De ott marad a szívekben.

Az idő rohan felettünk,
Felforrva meg-megremegünk.
Érezzük, hogy mire várunk,
Hiszünk, s némán, csendben állunk.

Ajkunk mintha zárva lenne,
Nem nyílik meg, epekedve.
Talán mondani szeretné,
Mégis magába temeté.

A csillagok is vibrálnak,
Hallgatóznak arra várnak.
Ami késik, tán elmarad,
Odafent arra gondolnak.

Elbambulva ácsorogunk,
S közben tücsök zenét hallunk.
Elsuhan hangja mellettünk,
Elszáll vele reménységünk?

Nem hisszük, hogy így lesz vége,
Az éjbenyúló estének.
Olyan szép volt, minden csodás,
Hol marad a jó megoldás?

Mennünk kell, az időnk lejárt,
Vár reánk most a búcsúzás.
Szeretlek, hangzik el végre,
Örömünkre pontot téve!

Makó, 2016-07-23