KISÜT A NAP

Kisüt a Nap, felkel végre,
Csillámló fényt reánk hintve.
Fényességgel, csillogással,
Odaadó akarással.

Eltűnik a zord, hideg tél,
Lelassul a vágtató szél.
Reményeink visszatérnek,
Örömeink felcsendülnek.

Csepegnek már a jégcsapok,
Mit a természet alkotott.
Olvad a mestermunkája,
Vízzé válik, gyorsan fogyva.

Felenged a talaj fagya,
Sártengerré alakulva.
A föld issza-, hónak levét,
Fuldokolva kínlódik még.

A Nap pásztázó sugarát,
Fáradhatatlanul ontá.
Melegségét nem sajnálja,
Vizek tükrét nyalogatja.

Párolog a sok csapadék,
Szántó és az elöntött rét.
A küzdelem örök, és rég,
Harcaikat nem feledék.

Hőmérőnek higanyszála,
Elindul az araszolva.
Feljebb-feljebb kúszik csendben,
Melegségnek mezejében.

Lassan összeomlik minden,
Ami volt a zord időben.
A hóvirág is jelzi hát,
A tavasz tovább már nem vár.

Eltűnnek a meleg ruhák,
Lányok bájukat mutatják.
Rügyező fák oltalmában,
Sétálgatnak csábítóan.

Fellángolnak a szerelmek,
Határt azok nem ismernek,
Egymásra, hogy rátalálnak,
Kézen fogva együtt járnak.

Jövőjüket tervezgetvén,
Szebb napokat így megérvén.
Gondolatuk messzire jár,
Lelkükben már eljött a nyár.

Így változik meg a világ,
Új időket, előhozván.
Boldogságról álmodoznak,
Nem tudják még, hogy mit kapnak.

Tavasznak lágy ölelése,
Mást mutat sokszor a fénye.
Tervek felfelé ívelnek,
Néha mégis visszaesnek.

Gondűzőként simogatnak,
Forró nyári napsugarak.
Néha felhő fut eléjük,
Elszáll akkor a reményük.

Csodákat titkon remélnek,
Őszi szellők közelednek.
Az ábrándok haldokolnak,
Vagy tán kátyúba is jutnak.

Elakadnak, sopánkodnak,
A vágyaknak búcsút mondnak.
Visszatér a zord hideg tél,
Aki csak él mindig remél.

Makó, 2017-02-18