RÉMÁLOM

Rémálmaimtól szenvedtem,
Meggyötörve hemperegtem.
Forgolódtam az ágyamban,
Nem találtam a nyugalmam.

Öregdáma keresett fel,
Bájaival rémiszgetett.
Menekültem megriadva,
Mindenporcikám borzadva.

Könyörgőre fogtam volna,
Hogyha hangom megszólalna.
Ám csak egyre közeledett,
Oda mellém telepedett.

Kutatószememmel néztem,
Azon nyomban megijedtem.
Szörnyeteg, vagy emberforma,
Vizsgálgattam bizakodva.

Hogyha ember tán hallgat rám,
De, ha szörny a frászt várhatnám.
Mit tehetnék, gondolkoztam,
Megszólalni még nem tudtam.

Fiatalságból kivénhedt,
Ily vén némber így lehetett.
Fénykorában szép lehetett,
Az idő gyorsan lepergett.

Visszasírja dicső múltját,
Egykor hibátlan alakját.
Hordóformát öltött mára,
Ha elesne, tán gurulna.

Összességében otromba,
Halálfélelmet rám hozza.
Reszketek már megizzadva,
Túlvilági hangulatba’.

Haját festi feketére,
Olyan lesz így, mint a lelke.
Kopaszodni kezd üstöke,
Vagy talán az egész feje.

Szemöldöke ki van szedve,
A réginek csak jelképe.
Két glett réteg van az arcán,
A ráncait takargatván.

Ajka piros, vagy szeder kék,
Keskeny csíkban azt rákenték.
Csúfszáját el nem fedhették,
Rekedt hangja kész menydörgés.

Színtelen szeme hunyorog,
Szempillája néha pislog.
Az is ritkán tud mozogni,
Csipától be szok’ ragadni.

Keze ráncos, körme színes,
Piros, kék, vagy sárgás míves.
Remegését takargatja,
Fonnyadt mellén karba rakja.

Járás közben biccent néha,
Az is lehet, hogy tán sánta.
Járáshibáját javítja,
Szöcske módon ugrálgatva.

Öleléssel próbálkozott,
Húzódoztam hanyatt-homlok.
Hirtelen, ahogy fordultam,
Az ágyamról lehuppantam.

Fájdalmat én nem éreztem,
Nagyobb volt a rémületem.
Optimizmusom elszállott,
Pesszimizmusom zaklatott.

Makó, 2017-02-18