VISSZATÉRŐ GONDOLATOK

Visszatérő gondolatok,
Nem hagynak sohasem nyugtot.
Ahogy telnek az éveim,
Előjönnek emlékeim.

Néha, bántanak-, szeretnek,
Eltolnak, vagy átölelnek.
Magukhoz húznak álmomban,
Csalódom a valóságban.

Örömök is felkeresnek,
S mint egy galamb elrepülnek.
Tovaszállnak, s visszanéznek,
Kacérkodva hitegetnek.

Játszik a sors, talán velem,
Érdemlem, vagy nem érdemlem.
Nem tudom, tán, sosem fogom,
Mi a jó, vagy rossz fogalom.

Leéltem az életemet,
Élveztem a szépségeket.
Voltak, amik megmaradtak,
Vagy hűtlenül már elhagytak.

Bánkódni én sosem szoktam,
Ebben segít a nyugalmam.
Incselkedem a halállal,
Szembenézek a kaszással.

Győzni ő fog, tudom régen,
De én tőle sosem féltem.
Dolgát végzi majd egykoron,
Ám, addig én „ott” megrúgom.

Ott, amin ő ülni szokott,
Eltalálom, s nagyot rúgok.
Fáj-e neki nem kérdezem,
Tőlem ígyen elkergetem.

Gondolatom sokasága,
Ösztönöz a versírásra.
Rímbe szedem ötletemet,
Mik fejemből előjönnek.

Nagyon sok van, így nem értem,
Hogyan fér el ott egy helyen.
Talán azért kell hát írnom,
Hogy másoknak abból jusson.

Magammal mind nem vihetem,
Elnehezülne a fejem.
Pokolba, vagy mennyországba,
Nincsen szükség tudományra.

Ezek, mind eszembe jutnak,
Koponyámban cirkulálnak.
Végül ráébredek arra,
Hogy a sorsomat más írja.

Meg van írva, vagy hazugság,
Netán az-, kegyetlen álság.
Mit a papok prédikálnak,
Tömjénfüstben meghúzódnak.

Ők sem tudják, nem tudhatják,
Mi az igaz, vagy valóság.
Nem jártak a túlvilágon,
Így minden kitalált dolog.

Mennyi-mennyi örök téma,
Mi nem lesz felfedve soha.
Bibliában le van írva,
Éden, horror, szépen sorba.

Gondolataim elvetem,
Ily dolgokra nincs szükségem.
Élek boldogságban, szépen,
Beintek, ha jönnek értem.

Makó, 2017-05-07