VÖRÖSKE KALANDJAI
/MESEKÖLTEMÉNY/

• ELŐSZÓ –

A tikkasztó nagy hőségben,
A levegő mög sé rözzent.
A tücskök sé hegedültek.
Rejtekükön henyélgettek.

Madarak a csordakútnál,
Csiviteltek iszogatván.
Majd hirtelen tovaszálltak,
Közelödött a nagycsorda.

Vályúhoz, hogy odaértek,
Nekiestek a friss víznek.
Mohón ittak, vagy vedeltek,
Szomjúságtól rég szenvedtek.

Majd kiitták mind a vizet,
Közérzetük úgy már jobb lett.
Lomha léptekkel indultak,
A nap elől vándoroltak.

Öreg gulyás is szenvedött,
A perzselő nap égetött.
Kifordította subáját,
Szömére húzta kalapját.

Karikás ostor is pihent,
Nem durrantott az most egyet.
Hagyta hát a sok tehenet.
Tudták azok hová mönnek.

Bodri kutya sé vakkantott,
Gazdájával csak cammogott.
Karám várta már a csordát,
Tehenek is azt kívánták.

Béballagtak szépen sorban,
Möntek ük nagy nyugalomban.
Mikor a helyükön voltak,
Karámajtók bécsukódtak.
Évszázados fák árnyában,
Delelt a gulya most ottan.
Lehevertek, kérőzgettek,
Sömmivel sé nem törődtek.

Az öreg subáján feküdt,
Karám mellett, elszenderült.
Álmodozott a régmúltról,
Elveszött fiatalságról.

Háborúról, nagy harcokról,
Világháború sorsáról.
Hadifogság korszakáról,
Éhezésről, alázásról.

Majd nagy hirtelen fölijedt,
Hevenyészőn széjjelnézett.
Rátekintött csordájára,
Lustálkodó pulijára.

Szempillái pislákoltak,
Feje a subára huppant.
Folytatta, hol abbahagyta.
Horkantott a forrónyárba’.

Kutyája ugatni kezdött,
Szöméből az álom kimönt.
Mi van Bodri nézett rája,
Tán valami baj akadna.

A hű kutya csaholt tovább,
Nézte a messzi vándorát.
Biciklis jött lóhalálba’,
Közelödött hadonászva.

Ferenc bátyám nagyapa lött,
Éjjel unoka születött.
Szép kicsi lány, vörös hajjal,
Egészséggel, vidámsággal.

A kiszolgált öreg baka,
Könnye csordult patakokba.
Régön várta ezt a napot,
Amiről csak álmodozott.

Figyelj Bodri, maradj nyugton,
A gulyát most reád bízom.
Rohanok bé a faluba,
Unokámhoz vágyakozva.

Biciklijéért sietött,
Rápattant, ahogyan rég tött.
Porzott az út porfelhővel,
Ahogy tekert sietősen.

Sürgés-forgás volt már otthon,
Ünnepöltek ott boldogon.
Az öregöt átölelték,
Szeretettel becézgették.

Csöndben a szobához möntek,
Az ajtóhoz közelödtek.
Résnyire azt kinyitották,
Möglesték a kis unokát.

Bronzvörös haja rikított,
Anyja intött és mosolygott.
Bemönni még nem möhettek,
Zavarni ott nem löhetett.

Hagyták ott a félhomályban,
A jövevényt nyugalomban.
Hej, be más lösz most a világ,
Szólt az öreg, bakahuszár.

Értelmet adott az Isten,
A munkámnak önfeledten.
Lösz már célom, és sok tervem.
Mindönt mög terömt két kezem.

Pohárért nyúlt most az öreg,
Asszony bort hozz tüstént ide.
Áldomást köll innunk nyomban,
Koccintsunk hát, vidámságban.

Összecsöngtek a poharak,
Csilingölve harangoztak.
Bajszát törülte a gazda,
Mög a szömit pislákolva.

No-! De most már el köll mönnöm,
A gulyához igyeköznöm
.Kalapját fejibe csapta,
Visszaindult a pusztába.

Bodri szöme is nevetött,
Talán ű is mindönt értött.
Farkcsóválva várakozott.
Simogatást gyorsan kapott.

Jó kutya vagy, okos jószág,
Nem hagytad el té a csordát.
Mögőrizted, vigyáztál rá,
Ezért jutalom falat jár.

Tarisznyába nyúlt az öreg,
Kolbászt vött ki most belüle.
Lévágott abbúl égy kicsit,
Ögyél ez neked most fincsi.

Így kezdődött történetünk,
Amire visszatekintünk.
Fölnött lány lött Vöröskébül.
Legenda a szépségébül.

A falunak öregjei,
Az emlékét mind mögőrzi.
Elmesélöm, hogyan tovább,
Vöröskének mindön útját.

ELSŐ STRÓFA

Vöröske ment sétálgatva,
Az utcákon úgy haladva.
Nem törődött, ott semmivel,
Bámulói nézésével.

Mint a napraforgó fejek,
Úgy fordultak a legények.
Nézték a falu csodáját,
Bronz haját, és az alakját.

Nem tudták az ámuldozók
A szép testben mi lakik ott.
Két énje volt szegénykének,
Talán erről nem is tehet.

Így született, vagy alakult,
Erről biztost nem tudhatunk.
Jóságos és gonosz egyben,
A zaklatott kis szívében.

Harcot vívott bent a két én,
Csatározott keseredvén.
Mikor melyik nyert ott csatát,
Az vezérelte uralmát.

A jóságos lélek hangja,
A szeretetet ontotta.
De, ha a rossz került felül,
Szörnyeteg lett mindenestül.

Ordított és toporzékolt,
Félelmetessé változott.
Szeretteit megalázta,
Másnap tettét már megbánta.

Olyan is volt, nem is ritkán,
Büszkélkedett a haragján.
Nem szólott a családjához,
Valamelyik családtaghoz.

Faluvégi rút boszorka,
Hozzá képest volt angyalka.
Mikor elszánt indulata,
Szeretetre méltó vala.

Gonosz lelkét elfeledték,
A faluban azt úgy tették.
Sajnálták, mert látszott rajta,
Két énjének áldozata.

Gonosz lelke hatására,
Egyre csak azt hangoztatta.
Nem adja fel szabadságát,
Inkább eltöri a lábát.

Kevés bérért, nem dolgozik,
Marad otthon, unatkozik.
Törte hát az okos fejét,
Honnan szerezzen ő sok pénzt.

Így nevelte gyermekeit,
Példát nem mutat semmit.
Imádta ő a családját,
Várt mindig egy boldog órát.

Mindent megtett tehát ezért,
Volt is neki hetvenhét férj.
Egyiket se nem becsülte,
Pénzükig volt tisztelete.

Egy nap aztán észbe kapott,
Ott fog hagyni, csapot-papot.
Kiötölte lángeszével,
Kölcsönökből él szerivel.

Mindig nagyobb kölcsönt vesz fel,
Jó ötlet ez, igazi terv.
Visszaadja adósságát,
Pénze is marad így tehát.

Munka nélkül gazdagodni,
Célkitűzés ez lett neki.
Gyermekei kirepültek,
Így ezután magányos lett.

Másnap csinos ruhát öltött,
Bankba rohant, s felvett kölcsönt.
Egy ideig nem volt gondja,
De ezt a pénzt mind elszórta.

Vásárolt és költekezett,
Szépségére mindent feltett.
Színházba ment szórakozott,
Teremtett új kapcsolatot.

A tőkéje, hogy megcsappant,
Másik bankhoz ismét rohant.
Kedves mosolyt latba vetve,
Megint lett új eredménye.

Sikerétől felbuzdulva,
Nagylábon élt, magányába’.
A hálóját kivetette,
Gazdag partnert úgy keresve.

Pénzük bánta társainak,
Szegénység nyakukba szakadt.
Útilaput kaptak tehát,
Majd megkapod-, adta szavát.

A szó elszáll, mint a fecske,
Írás nélkül nincs értéke.
A húr szakad, ha feszítik,
Így járt ő is a keservit.

Kilincseltek hitelezők,
A rég felejtett szeretők.
Szerencséje cserbenhagyta,
Ettől aztán fájt a foga.

Volt egy bankár, naiv ember,
Segített neki még egyszer.
Szerelmes volt Vöröskébe,
Igyekezett, hogy megnyerje.

Meg akarta tehát kapni,
Pénzét sem tudta elhagyni.
Elárulta Vöröskének,
A nagy titkát kincseinek.

Gondolta, hogy meghálálja,
Ha sok pénze lesz valaha.
Elmondta, hát bizalmasan,
Aranyapó hol, s merre van.

Pénze temérdek van neki,
Azt sem tudja, hogy az, mennyi.
Magányosan él az öreg,
Világ végén egy hegy mellett.

Ott a hegy a világ csúcsán,
A gyomrában nagy vagyon vár.
A sok arany számolatlan,
Óriási nagy halmokban.

Tíz évig számolták régen,
Sokan gazdagodtak ezen.
Fizetségként minden este,
Ki mennyit bírt elvihette.

A sok ember vagyonos lett,
Feledve a szegénységet.
Elpártoltak akkor onnan,
Bankároknak a világban.

Egyedül maradt az öreg,
Öszvér hátán ott kerülget.
Egy év kell neki útjához,
Aranya bejárásához.

2-IK STRÓFA

Vöröske hányatott sorsa,
Elkezdődött vándorolva.
A bankárnak kölcsönéből,
Hajót vett a potya pénzből.

Kapitány és matróz ő lett,
S bízott a nagy szerencsében.
Aranyapóhoz elindult,
Aranyakért neki lódult.

Göncölszekeret követte,
Az volt neki úti terve.
Felhúzta a vitorlákat,
Kerülte a hullámokat.

Lélekvesztő szárnyra kapott,
A vitorla szelet fogott.
Heteken át, hánykolódott,
Pásztázta a távolságot.

Reménykedett bizakodva,
Döcögött a hullámokba.
Minden reggel azt figyelte,
Nincs-e ott az öreg hegye.

Ám egyszer nagyon megijedt,
A hajóból majd kiesett.
Azt hitte zátonyra futott,
Vagy a hegy lábába botlott.

Körbejárta a hajóját,
Szárazföldet, azt nem talált.
Vitorlái megduzzadtak,
Egy tapodtat sem haladtak.

A hajó csak egy helyben állt,
Nem tudott haladni tovább.
A korláthoz támaszkodott,
De onnan semmit sem látott.

Leleményesen Vöröske,
Magát korláthoz kötötte.
Így a vízbe nem eshetett,
A bajt ígyen figyelte meg.

Fogság okát így kereste,
Csüngve hajóján állt lesbe’.
Ahogyan a vízbe nézett,
Vízsugár terítette be.

Onnan szörnyülködve látta.
A baj okát megtalálta.
Hatalmas bálna volt ottan,
Pihengetett nyugalomban.

Hátát a hajóhoz nyomta,
Közben kéjjel napoztatta.
Törte fejét most Vöröske,
Hogy szabaduljon meg tőle.

Kiötölte hamarosan,
Húst dobál a vízbe gyorsan.
Így a bálnát csalogatta,
A hajótól távolítva.

Terve bevált, végre elment,
Kis híján tragédia lett.
A hajó majdnem felfordult,
Sok bálna volt csapatostul.

A vizet, hogy felkavarták,
Hullámokat korbácsolták.
Feldobálták a kis hajót,
Majd elsüllyedt, nem sokon múlt.

Húsdarabért viaskodtak,
Farkukkal hatalmast csaptak.
Megrémült a szegény asszony,
Majd elsodorta egy uszony.

Tapasztalatlanságába,
A bajt egyre úgy fokozta.
A véres húsnak szagára,
Cápák jöttek, úsztak oda.

A vérszomjas éhes cápák,
Sokan követték az útját.
Megtámadták a hajóját,
Leszakítva a korlátját.

A hajóra felugrálva,
Számítottak táplálékra.
Támadásuk sokasodott,
Nem pediglen alábbhagyott.

Vöröske így elmenekült,
Kabinjába zárkózva ült.
Felállni ott nem lehetett,
A hullámzás bajt követhet.

A Mindenhatóhoz fordult,
Imádkozva arcra borult.
Talán meghallgatta Isten,
Segített a nagy veszélyben.

Segítsége újabb baj lett,
Sötét felhők közeledtek.
Hatalmas szél kerekedett,
Felkorbácsolta a vizet.

Kis járművét felemelték,
A magasból leejtették.
Játszadoztak a kedvükre,
Égiháborúba esve.

A cápák is menekültek.
A hajóval nem törődtek.
Vöröske kimerült nagyon,
Elájult lent a pamlagon.

Hajó gyomrában pihenve,
Eszméletlenül heverve.
Szerencséje ez volt neki,
Ezt a napot nem feledi.

Mikor ébredt nyugalom volt,
Veszély nélkül ringatózott.
Sütött a nap, vakítóan,
Nagy hővel és forrósággal.

Sugarai táncot jártak,
A víz tükrén megcsillantak.
Szikrázó fény vibrálgatott,
A jelenség játszadozott.

Napok teltek, múltak sorban,
Egyhangúan, unalomban.
Szárazföldnek nyoma sem volt,
Így hát tovább is hajózott.

A szikrázó napsütésben,
Ladikokat vélt a csendben.
Halászokra gondolt ekkor,
Ujjongott a látványuktól.

Gyorsan a nyomukba eredt,
Segítséget így keresett.
Szomorúan vette észre,
Távolodnak messzeségbe.

Kibontott még egy vitorlát,
Sebességét úgy fokozván.
Száguldott a kicsi hajó,
Mint valami versenyautó.

Ahogyan így közeledett,
Rájött, mily nagyot tévedett,
Nem ladikokat követett,
Hanem egy teknős sereget.

Óriásteknősök hada,
Igyekezett ki a partra.
Tojást rakni mentek oda,
Betemetni a homokba.

Olvasta ezt róluk egyszer,
Emlékezete segített.
Követte ott, tehát őket,
Rövidesen partot értek.

Vöröske is útnak eredt,
Mentőcsónakján evezett.
Megleste a teknősöket,
Kirabolta a fészküket.

A csónakját megpakolta,
Tojásokkal elhalmozta.
Étkészlete már megfogyott,
Így hát ismét gyarapodott.

Nem félt a teknősök között,
Az úton már megedződött.
Tudta róluk nincs is foguk,
Mégis erős harapásuk.

Emberre ők nem támadnak,
Ám, de nem is barátkoznak.
A ladikot, mint megrakta,
Rakományt vitt a hajóra.

Ismét a partra evezett,
Körülnézzen, lásson mindent.
A szigeten kissé beljebb,
Sziklás részek meredeztek.

Feléjük vette hát útját,
Felkutatván azok titkát.
Ahogy oda közelített,
Riadalom-, nagy ricsaj lett.

Sok ezer madár fészkelt ott,
Amit messziről nem látott.
Olyanok, mint a galambok,
Csak azoknál sokkal nagyobb.

Fiókáik hatalmasak,
Étkezésre alkalmasak.
Rengeteget szedett össze,
A hajóra mind felvitte.

Feldolgozta konyhakészre,
Lett így rengeteg élelme.
Munkájával, ahogy végzett,
Ismét a partra evezett.

Ivóvíz is kellett neki,
Azután kezdett kutatni.
Járt-kelt ott a sziklák között,
Türelmesen ott időzött.

Már majdnem feladta tervét,
Elvetette szerencséjét.
Ekkor csobogásra figyelt,
Vízeséshez közeledett.

Kristálytiszta vizet talált,
A magasból hullt az alá.
Csergedezett örömére,
Kis patakkal elvezetve.

Követte a patak útját,
S elérte a tenger partját.
Hajójával ott kötött ki,
Vizes edényt megtölteni.

Mire kész lett esteledett,
Sok munka volt, mit elvégzett.
Pihenéshez készülődött,
Úszott egyet, és jót fürdött.

3-IK STRÓFA

Vöröske még nem sejtette,
Mennyi út van még előtte.
A szigeten ébredt csak rá,
Hogy csupán a félúton jár.

Lakatlan sziget hatása,
Ráborult a magányára.
Megpróbáltatástól félve,
Óvatosan ment előre.

Hajója, ahogyan ringott,
Őrá fáradtságot hozott.
Kormányrúdját kikötötte,
Megnyugodott végre tőle.

Sötétségbe beleérve,
Aludni tért ott Vöröske.
Szörnyű álma meggyötörte,
Valós lett az ébredése.

Ágyáról egyszer leesett,
Hajópadlón ott fetrengett.
Gurult jobbra-balra szegény,
Sötétség volt és nem volt fény.

Mikor talpra tudott állni,
A korlátban kapaszkodni.
Víz zúdult be fülkéjébe,
Térdéig ért, mindent lepve.

Kegyetlen viharba került,
Hányódott hát védtelenül.
A sok vizet lapátolta,
Hogy a kabinját megóvja.

Minden ajtót gondosan zárt,
Kirekesztve a hullámzást.
Mert, ha ezt nem tette volna,
Elsüllyed biztos hajója.

Egy hétig így hadakozott,
A viharral birkózgatott.
Amily gyorsan jött úgy múlt el,
Vöröskének kegyelmezve.

E vihar volt tán hasonló,
Hangulatváltáshoz méltó.
A tékozló asszony, maga,
Ilyen volt a valóságba.

Mikor tombolt lelki baja,
A nagy vihart, azt, fokozta.
Szörnyűséges állapota,
Borzalmakat előhozta.

Amint kisimult a tenger,
Fürdött a Hold kényeskedve,
Víztükrében nézte magát,
Elfeledve a tombolást.

Reggel az első napsugár,
Fénylőn nézte mennyi a kár.
Míg a felhők eltakarták,
Nem látta a való okát.

Vöröske is távcsövével,
Kémlelgetett, szerte-széjjel.
Megpróbálta elemezni,
Helyzetét feltérképezni.

Szomorúan vette észre,
Rossz irányba keveredve.
Úgy hajózott egész héten,
A felkorbácsolt tengeren.

Fogalma sem volt, hol lehet?
Hideg széltől megremegett.
Fényesség tűnt fel előtte,
Az irányát arra vette.

Órákig nem történt semmi,
Vakítófényt rossz volt nézni.
Vitustáncban a fénysugár,
Magát eltakarva csak várt.

Vöröske lehorgonyozott,
Mentőcsónakjába mászott.
Evezni kezdett előre,
A nagy fényhez közeledve.

A csónakja nagyot koppant,
Jégpáncélnak nekirohant.
Ütközésnek hatására,
Kihuppant a jégtáblára.

Feltápászkodott hát gyorsan,
Sajgó fenekét fogdosta.
Két lába engedetlen lett,
Egy darabig csak remegett.

Mikor végre magához tért,
Fájlalta még a két térdét.
Egyhelyben állt, és vacogott,
A fogsora táncolgatott.

Összeverődtek hangosan,
Ütemesen, dallamosan.
Vöröske állt bánatosan,
Messzeségbe bámult ottan.

Távcsövét, amint forgatta,
Távolságot pásztázgatta.
Örömmel vette ott észre,
Emberek mozgását nézve.

Százak, ezrek szép frakkokba’,
Járkáltak ott imbolyogva.
A jéghátán sietősen,
Indult feléjük sebesen.

Ahogyan így közeledet,
Látta, hogy megint tévedett.
Nem emberek voltak frakkban,
Hanem pingvinek csapatban.

Nem láttak azok még embert,
Csak a zajló jeges-tengert.
Nem ijedtek, menekültek,
Nyugton vártak, megpihentek.

Nemzetségük egységében,
Éltek ott a zord hidegben.
Jégtáblák közt kutatgattak,
Kishalakkal táplálkoztak.

Jéghideg vízben úszkáltak,
Pajkosan úgy játszadoztak.
Kimászni nekik nem kellett,
Kiugrottak, tán repültek.

Mintha ágyú lőtte volna,
Úgy vágódtak ki a partra.
Ott hirtelen megrázkódtak.
Ettől már meg is száradtak.

Aranyos kicsi madarak,
Kíváncsian csak bámultak,
Nézegették ők Vöröskét,
Körbejárva tekingették.

Oly kedvesek, szépek voltak,
Hatalmas kolóniában.
Elszállt ettől Vöröskének,
Bosszúsága, tévedésnek.

Sajnálattal tovább ment hát,
A part mellett ott hajózván.
Egész éjjel ringatózott,
Pingvinkalandról álmodott.

4-IK STRÓFA

Másnap új kalandra talált,
Lehorgonyzott, s nem ment tovább.
Rozmároknak sokasága,
Azok hatalmas csoportja.

Egymás hegyén-hátán voltak,
Kinn a parton ott napoztak.
Több mázsás súlyuk tömege,
Vöröskét, elrettentette.

Bátorságát összeszedte,
Evezgetett közelükbe.
Hatalmas agyaruk láttán,
Óvatos lett, a víz partján.

A rozmárok nem bántották,
Nem ismerték a fajtáját.
Köztük járt-kelt, tekintgetett,
Azok meg ámulva néztek.

Mikor hasznosat nem talált,
Elhagyta a kolóniát.
Csúszómászók csak bámulták,
Irigyelték a járását.

Ott az északi édenben,
Jégpáncélnak szépségében,
Kissé arrább fókák voltak,
Bravúrosan úszkálgattak.

Szemet gyönyörködtetően,
Irigylésre méltóképpen,
Nem törődött az idővel,
Magányával, félelemmel.

Kikötötte a csónakját,
És a síkos jégre kiszállt.
Első lépése kudarc volt,
Fenekére lehuppant ott.

A fókák is tán kacagtak,
Hozzá közelebb cammogtak.
Azt hitték, játszani akar,
Indulattal, bohósággal.

Nagy hirtelen talpra ugrott,
Csúszkálva eliramodott.
Elmenekült a fókáktól,
Lemondott a játékukról.

A hemzsegő állatok közt,
Sétálgatott, nézelődött.
Madaraknak sokaságát,
Elbűvölve nézte tovább.

Órák óta, ahogy járkált,
Kezdte fájlalni a lábát.
Távcsövét vette hát elő,
Kereste, hol van pihenő.

Távolban viskókat látott,
Embereket vélt-, talált ott.
Elindult gyorsan feléjük,
Hogy majd érdeklődik tőlük.

Az ina is megremegett,
Félelemtől már reszketett.
Nyilakkal, botokkal jöttek,
Kiabálva integettek.

Nem értette, mit mondanak,
De hatalmas ricsajt csaptak.
Elszállt minden bátorsága,
Azt hitte eljött halála.

Menekülni akart onnan,
Megfordult, hogy majd elrohan,
A nagy bajt csak ekkor látta,
Jegesmedvéket ott állva.

Két hatalmas fehér medve,
És a bocsuk megrekedve.
Az eszkimók odaértek,
Útját állták a medvéknek.

Azok visszavonultak hát,
Elhagyva a könnyű prédát.
Vöröske csak hálálkodott,
Mint a zápor könnye hullott.

Az igluknak hős lakói,
Lettek neki megmentői.
Nem engedték a hajóra.
Meghívták a sátraikba.

Ismerték a medveszokást,
Alattomos valóságát.
A távolban várakoznak,
Zsákmányról le nem mondanak.

Éjszakára ott maradt hát,
Hogy kipihenje majd magát.
Félelme már elszállt régen,
Barátok közt a nagy jégen.

Reggel nagy riadalom lett,
Üdvrivalgásra felébredt.
Három kutyaszán érkezett,
Vadászatból visszatértek.

Éjszakai vadászatból,
Élelemszerző útjukról,
Megjöttek mind a társaik,
Élelmet hoztak most nekik.

Hat fóka volt élettelen,
A szánkókon ott hevert fenn,
Leemelték, táncot jártak,
Ünnepeltek vigalomban.

Igazságosan osztoztak,
Mindenkinek sok húst adtak.
Feldolgozták a fókákat,
Közben vígan kurjantottak.

Egész nap tartott a munka,
Dolgozgattak nyugalomba’.
Szinte mindent felhasználtak,
Fókabőrből ruhát varrtak.

A faggyút felszeletelték,
Csak úgy nyersen mohón ették.
Vöröskét is kínálgatták,
Ki fintorgott, szinte már hányt.

Öklöndözését, hogy látták,
Ölelkezve kikacagták.
Egész nap kinn a szabadban,
Nem fáztak ők a nyarukban.

Ismét rájuk esteledett,
De sötét az, náluk nem lett.
Vöröske már majd megfagyott,
A reszketéstől vacogott.

Az asszonyok átkarolták,
Szőrmékkel beborították.
Begyújtottak az igluban,
Elsötítettek ők ottan.

Végre kipihente magát,
Ijedelmét, fáradtságát.
Másnap reggel elkísérték,
Élelemmel felszerelték,

Hajójához elvezették.
Meglátták a három medvét.
Hosszasan elbúcsúzkodtak,
Igazi barátok voltak.

5-IK STRÓFA

Vöröske vitorlát bontott,
Percek múlva már száguldott.
Barátai megmutatták,
Merre vegye az útirányt.

A kis eszkimók csak álltak,
Integetve búcsúzkodtak.
Vöröske is visszaintett,
Szemében a könny megjelent.

Kormányozta a hajóját,
Közben esze a múltban járt.
Életében először tán,
Gondolkodott a pénz voltán.

Nem tudta ő megérteni,
Pénz nélkül, hogy lehet élni.
A kis eszkimók boldogok,
Pénz nélkül ez, mily nagydolog.

A munkát ő nem ismerte,
Mindig messze elkerülte.
Biztos van valami benne,
Van annak is tán értelme.

Mégsem vágyott munka után,
Megmarad ő sután-bután.
Hetekig morfondírozott,
Éjjel-nappal hánykolódott.

Ahogyan meditálgatott,
Dologra ráfanyarodott.
Kényszeredetten csinálta,
Hajókorlátját ácsolta.

Fránya cápák tönkretették,
Biztonságát mind letörték.
Rájött, hogyha élni akar,
Dolgozni kell, gyorsan, hamar.

Nekifogott ügyeskedve,
Észrevétlen megjött kedve.
Maga előtt is szégyellte,
Amiért örömét lelte.

Becsülettel elvégezte,
A munkáját befejezte.
Jobb lett az tán, mint milyen volt.
Irigyelhetnék az ácsok.

Körbejárta a hajóját,
Ellenőrizte korlátját.
Büszkén kihúzta hát magát,
Veregette saját vállát.

Elismerte, hogy a munka,
Nemes cselekedet volna.
Mégsem kívánt abból semmit,
Sok pénz kell, mert az boldogít.

Végül ő is csak dolgozik,
Mindig pénzen töri fejit.
Másnak hagyja a nehezét,
Furfang tölti ki idejét.

Gondolatát így rendezte,
Büszkesége eltöltötte.
Elnyúlt a hajó nyugágyán,
Unalmasan ásítozván.

Addig-addig nyújtózkodott,
Terpeszkedett, forgolódott,
Ásítozott, a ringásban,
Hullámok közt, haladásban.

Egyszer mélyálomba merült,
Észrevétlen elszenderült.
Horkantott is néha egyet,
Mitől aztán fel is ijedt.

Ahogyan ott heverészett,
Csobogásra lett figyelmes.
Felpattant hát nyugágyáról,
Lustálkodó magányából.

Hajókorláthoz sietett,
A nagy vízre letekintett.
Tátva is maradt a szája,
Látványának, a láttára.

Delfineknek sokasága,
És azoknak parádéja.
A tengert elvarázsolta,
S képzeletét felülmúlta.

Könnyedén, ahogy szaltóztak,
Játékosan ugrándoztak,
Látott már ilyet ő régen,
Akváriumnak vizében.

De az csak egy-egy delfin volt,
Nem pediglen egy nagy csoport.
Delfinárium lett mára,
Őneki a boldogsága.

Végre vidámság költözött,
Unalmas napjai között.
Örömittasan figyelte,
Műsorukat, ahogy leste.

Közben gondolatát fűzte,
Miért nem jutott eszébe.
Delfin Sawnak az ötlete,
Mellyel sok pénzt kereshetne.

A víznek a tündérei,
Lettek neki kedvencei.
Nem törődött útiránnyal,
Hajózott a kis műsorral.

Veszélytelen mókás csapat,
Parádésan, tán mulattak.
Hirtelen, mint a színházban,
Függönyt húztak, műsort zártak.

Szétrebbentek elmerültek,
Műsornak véget vetettek.
Oly hirtelen, mint, hogy jöttek,
Tovább álltak, és eltűntek.

Vöröske, csak sajnálkozott,
Közben tovább gondolkodott.
Sok minden eszébe ötlött,
Mosolyogva szemlélődött.

Várta hátha visszajönnek,
Azok a tréfás delfinek.
Tovább figyelhetné őket,
Megleshetné érzelmüket.

Hallott rég sok történetet,
Életmentő delfineket.
A fuldoklót partra vitték,
Az életét megmentették.

Néha veszélyt jelentettek,
Akik a fogságban éltek.
Idomárjukat megölték,
Víz alá kényszerítették.

Visszafeküdt nyugágyára,
Élményével felruházva.
Közben szunyókálni kezdett,
Míg az eső meg nem eredt.

Menekült le kabinjába,
Mint, aki fél bezárkózva.
Ekkor elnevette magát,
Nem kell ide, minek a zár.

6-IK STRÓFA

Vöröske bizakodással,
Tengeri mérföldet rótta.
Sok minden próbára tette,
Mégsem ment el az ő kedve.

Egy cél volt a szeme előtt,
Mi bíztatta-, felfedezőt.
Aranyapónak a kincse,
Volt neki, minden reménye.

Hetek óta hánykolódott,
Óceánon, úgy hajózott.
Egyszer végre felkiáltott,
Távolban zöld fákat látott.

Közeledet hát feléjük,
Mire dzsungel vált belőlük.
A Nap éppen akkor kelt fel,
Csillámlással, fényességgel.

A dzsungel is vele ébredt,
Bábeli zűrzavart keltett.
Rikácsolás, sivalkodás,
Vagy tán mérges acsarkodás.

Ijesztő volt, rettenetes,
Ami nagy félelmet keltett.
Vöröske még nem sejtette,
Hová vitte, Isten, merre?

Megemberelte hát magát,
Összeszedte bátorságát.
Kilépett a csónakjából,
Félve a felborulástól.

Gondolni sem merte volna,
A nagy veszély felvállalta.
Nem tudta, és nem sejtette,
Hogy itt lehet a végzete.

Afrikáról nem álmodott,
Messzire elhánykolódott.
Nem volt az útvonalában,
Eltévedt a hajózásban.

Hemzsegtek a vadállatok,
Éhesek, és vérszomjasok.
Vadásztak azok mindenre,
Állatokra, emberekre.

A vízparti fák tetején,
Majmok ugráltak, ébredvén.
Artisták is megbámulnák,
Bátorságukat, ha látnák.

Harminc méter magasságban,
Ugrándoztak, biztonságban.
Egy rossz fogás halál volna,
Arra nem gondoltak soha.

Volt melyiknek csimotája,
Kapaszkodott az anyjába.
Nem félt,- csodálkozva nézte,
Látszott rajta, hogy élvezte.

Ingyen cirkusznak látványa,
Vöröskét elkápráztatta.
Közben a zsongást hallgatta,
Mi madaraknak volt hangja.

A rögtönzött nagy koncertben,
Tovább ment, hogy széjjelnézzen.
Sajnálta az artistákat,
Mégis elhagyta azokat.

A Nap magasabbra szökött,
Perzselt, égetve, úgy pörkölt.
A fák árnya is meleg lett.
Déli hőség közeledett.

Vöröske a fák árnyában,
Az úttalan dzsungelt járta.
Folyó-partján járkálgatva,
Egy újszülött gida várta.

A lábai nem bírták még,
Próbálgatta a felkelést.
Nem adta fel ő a harcot,
Anyja mellett lábra állt ott.

Fatetején öreg majom,
Figyelt, lesett, hallgatagon.
A kisgida, hogy elindult,
A majom is nekilódult.

Leereszkedett a fáról,
Gyilkos szándékkal leugrott.
Felkapta a kicsi gidát,
Gyors léptekkel tovább is állt.

Felvitte a magas fára,
Annak erős ágaira.
Pillanat alatt megölte,
És falatozni elkezdte.

Ekkor jött a riválisa,
Harcba szállt az a friss húsra.
Az alfahím elzavarta,
S falatozott tovább újra.

Ekkor ott lent a fa alatt,
Jött egy párdúc szaglászgatva.
Öt hónapos kicsijével,
Sétálgatott kémlelgetve.

Észre vette fent a majmot,
Amint mohón falatozott.
A párdúc nem tétovázott,
Gyorsan a majomhoz mászott.

A majom a zsákmányával,
Menekült ott nagy elánnal.
De a párdúc nyomában volt,
Üldözte a gyilkos majmot.

Egy ugrásnál nagyot vétett,
A kis gida így leesett.
Közben lent, a párdúc kölyök,
A fák között elrejtőzött.

Ideje volt, hogy ezt tette.
Veszélybe került élete.
A majmok a földre jöttek,
Kölyök után keresgéltek.

Fenn a fán a párdúc anya,
Az üldözést abbahagyta.
Lemászott a fáról gyorsan,
S megtámadta a majmokat.

De a majmok nem hátráltak,
Támadólag ugrándoztak.
A harcot végül feladták,
Elveszítve így a csatát.

A párdúc és csemetéje,
Lakmározni kezdett végre.
A majmok mellüket verték,
Majomszokás szerint tették.

Vöröske ezt végig nézte,
Borzalmak közt, tekintette.
Kezdett ráébredni hol van,
Megremegett, valójában.

Nem tudta még, hogy mit tegyen,
Maradjon, vagy visszatérjen.
Kíváncsisága legyőzte,
Tovább ment az idegenbe.

7-IK STRÓFA

A veszély, hogy alább hagyott,
Vöröske tovább ballagott.
A fák árnyát, hogy elhagyta,
Azt egy tisztás felváltotta.

Folyó folyt annak a szélén,
Kristálytiszta vize lévén.
Szinte kínálta az magát,
Csergedező hullázását.

Az asszony, hogy széjjelnézett,
Nem látott senkit közelben.
Mezítelenre vetkőzött,
Elindult ő a „fürdőhöz”.

Szembe vele a túlparton,
Antilop jött itatóhon.
Száját a vízbe mártotta,
Az lett annak a halála.

Hatalmas krokodil ottan,
El is kapta azon nyomban.
A torkát szorosan fogta,
Halálforgást alkalmazva.

Zsákmányának hatására,
Krokodilsereg ment oda.
Morajlott a csendes folyó,
A hemzsegő krokodiltól.

Sokan voltak megbújva ott,
Mind prédára várakozott.
Az antilopnak halála,
Vöröskét a bajtól óvta.

Megmenekült, sokat tanult,
Felette az ég beborult,
Vészmadarak szálldogáltak,
Döghús után kutatgatta.

Megúszta hát így Vöröske,
Nem lett krokodil ebédje.
Jó lecke volt, tanúságos,
Afrikában nagyon hasznos.

Ekkor eszébe jutott ott,
És a parttól is már tartott.
Krokodilok tojást raknak,
Fészkeikre ott vigyáznak.

Nyolcvan tojás lehet abban,
A fészkekbe felhalmozva.
Féltve őrzik mind azokat,
Vándoroknak halált osztnak.

Fészkek melegebb részében,
Hímek fejlődnek ki csendben.
Egy-két fokkal hűvösebben,
A nőstények éledeznek.

A krokodil fenevadak,
Vigyázzák mindig azokat.
Féltve őrzik a fészküket,
S voltak furcsa történetek.

Helikopterre rá támadt,
Lent a földön nagyon bátran.
Lesben állnak, nem mozdulnak,
Vakmerően úgy vigyáznak.

A kis krokik, ha kikelnek,
A folyóhoz igyekeznek.
Megtizedeli ott őket,
Élősködőknek serege.

A vízben anyjuk szájában,
Menedéket ott találnak.
Mégis sokan elpusztulnak,
Halált lelnek a folyóban.

Krokodilok mellett élnek,
Kajmán unokatestvérek.
Kisebbek mozgékonyabbak,
Veszélyesek, halálosak.

Folyómedernek a szélén,
Ott bújnak meg pihengetvén.
Hatalmas üreget vájnak,
Ezek lesznek nekik házak.

Szájuk, lábuk serénykedik,
Munkában tevénykedik.
Fagyökerek ellenállnak,
Fogaik kitörnek abban.

Másik fog nő a helyébe,
Fogsoruk így nincs veszélybe.
Egész életüknek során,
Háromezer fogváltásán.

Krokodil és kajmán ottan,
Élnek nyugton biztonságban.
Néha mégis csaták vannak,
Gyorsan vége van a harcnak.

Nyolc-tíz mázsás krokodilok,
Erőnyerők mind azok ott.
Hat méter hosszúk lehetnek,
Kajmánok nem ellenfelek.

Tisztelik ők a krokikat,
Hogyha lehet, félreállnak.
Így a harcuk rendkívüli,
De sosem lesz vég nélküli.

Vöröske ezt átgondolta,
Tovább indult botorkálva.
Magas fűben óvatosan,
Lassan haladt, félve ottan.

Nem volt hiába félelme,
Ismét majd halálát lelte.
Későn vette már csak észre,
Egy kroki volt pár lépésre.

Szerencsére egy szeme volt,
Félvakként ott napozgatott.
Az óriás nem láthatta,
Korlátozott volt látása.

Krokik között sokan vannak,
Félszeműek, megrokkantak.
Veszekedéseik közben,
Összefejelnek erősen.

A szemük ilyenkor vesz el,
S tovább élnek ők félszemmel.
Lustábbakká válnak ekkor,
Hátrányban a vadászatkor.

Van nekik nagy szerencséjük.
Ha jól laknak van reményük.
Egy évig is pihenhetnek,
Élelem nélkül is élnek.

Mozdulni sem mert Vöröske,
Hogy a krokit észrevette.
Majd, lassan hátrálni kezdett,
Menekülni igyekezett.

Körbe-körbe mindent figyelt,
Hibát így már nem követett.
Lélegezni ekkor kezdett,
A lábai megremegtek.

Megmenekült kalandjától,
A gyilkoló „gépállattól”.
Mikor mindezt feldolgozta,
Tovább vitte bátorsága.

8-IK STRÓFA

Távolban egy hatalmas domb,
Bizalommal hívogatott.
Vöröske, ahogy felmászott,
Kissé talán megnyugodott.

De nyugalma, rövid volt csak,
Ott legeltek vízilovak.
Domb tövében, sokaságban,
Félelmetes nagy csordában.

Szuszogásuk ijesztő volt,
Rémítő és határozott.
Szaguk büdös, áporodott,
Ürülékkel jelöltek ott.

Amikor piszkolni szoktak,
Rövid farkuk, mint motolla,
Úgy forgott azt széjjelcsapva,
Minden felé nyomot hagyva.

Territóriumuk jele,
Területüknek védelme.
Ki bemerészkedik oda,
Harc lesz azzal, azon nyomban.

Krokikkal ők együtt élnek,
És néha össze is vesznek.
A vízilónak nagy szája,
A krokit kettéharapja.

Azért tisztelik is egymást,
Ritka így a marakodás.
Párzásnak időszakában,
Két „hústorony” összekoccan.

Sebet ejtenek egymáson,
Halált is osztanak akkor.
Gyorsan futnak kinn a parton,
Veszélyesek és nincs pardon.

Agyaruk az, félelmetes,
Öldöklőfegyverük is ez.
Gyorsan esznek, rengeteget,
Fűnyíróként legelgetnek.

A víz alatt gyalog járnak,
Nem tudnak úszni sehova.
Bőrük vastag, igen kemény,
Megsérteni nagyon nehéz.

Nagy melegtől kiszárad az,
Ilyenkor elpusztulhatnak.
Azért esznek mindig gyorsan,
Jobb nekik benn a folyóban.

Oroszlánoknak csapata,
Az orrszarvút megtámadja.
Egyet külön választanak,
A falkától elhajtanak.

Körbeveszik, ráugranak,
Vele haláltusát vívnak.
Legyőzik azt túlerővel,
Közös munka fegyverével.

Harminc mázsa húst így nyernek,
Lakmároznak, vagy vedelnek.
Hiénák, sakálok ottan,
Várakoznak izgatottan.

Keselyűk is megérkeznek,
Maradékból csipegetnek.
Gyorsan eltüntetnek mindent.
Őserdei, törvényekben.

Nyugalom volt a domb alatt,
Ragadozók, most nem voltak.
Jól laktak a vízilovak,
Így veszélyt ők már nem hoztak.

Vöröske a távcsövével,
Kutatta a tájat körben.
Végeláthatatlan tisztás,
Vette körül a nagy dombját.

Növényevő állatoknak,
Éléstára volt azoknak.
Csíkos zebrák, antilopok,
Nagy csordákban legeltek ott.

Vöröske most már biztos volt,
Végre megbizonyosodott,
Afrikába hajózott el,
Pedig neki másfelé kell.

Körvadászat kezdődött ott,
Megjöttek az oroszlánok.
Vízilovak védve voltak,
A domb őket eltakarta.

A szervezett fenevadak,
Többfelé széjjeloszlottak.
A zebrákat becserkészték,
Belőlük lehetne ebéd.

Ám, de néha melléfognak,
És ilyenkor pórul járnak.
Így történt ekkor véletlen,
Akkor ott a zebra lesen.

Kitört az egyik oroszlán,
Zebrát hirtelen elkapván.
Gyorsan maga alá gyűrte,
Elkezdődött a küzdelme.

De a zebra nem adta fel,
Életét menteni kezdte.
Szerencséje volt őneki,
Elkezdett nagyon vergődni.

Az oroszlán, fogást váltott,
Ez döntötte el a harcot.
A zebra gyorsan felugrott,
Menekülve gyorsan futott.

A felbőszült vad oroszlán,
Üldözte őt szakadatán.
Elkapta a hátsó lábát,
S megállította a zebrát.

A zebra másik lábával,
Az oroszlánt fejbe rúgta.
Szédelegve, szégyenkezve,
Az oroszlán elengedte.

Megmenekült így a zebra,
Tovafutott a vadonba’.
Éhen maradt a fenevad,
Új ebéd után kutathat.

Kiürült a szavanna is,
Elmenekült a csorda mind.
Éhkoppon maradt a falka,
Az oroszlánoknak hada.

Vöröske ezt végig nézte,
S közben elmúlt a félelme.
Nem ő volt a célkeresztbe’,
Visszatért a szerencséje.

Az asszony tovább baktatott,
Egyre beljebb, beljebb jutott.
Folyó közelségbe’ maradt.
Távolodni, nem mert onnan.

A vadon elkápráztatta,
Egyre azon járt az agya.
Ha eltéved, biztos tudta,
Őserdőnek lesz a foglya.

9-IK STRÓFA

Vöröske észre sem vette,
Hogy két zsiráf áll előtte.
Beolvadt a kavalkádba,
Pöttyös testük mintázata.

Fejük mozgott a fák felett,
Nyakalták ők a levelet.
Hat méter magas állatok,
Békés természetűk azok.

Tekintélyes termetükkel,
Mondhatnánk azt, hogy szelídek.
Vöröskére, rá sem néztek,
Meg sem álltak, hanem ettek.

A fránya oroszlán csapat,
Néha rájuk fanyarodnak.
Sokan legyőzik azokat,
Ezért menekülve futnak.

Hátsó lábuknak rúgása,
Halálos az oroszlánra.
Ritkán fordul ilyen elő,
Győz az ész a bajkeverő.

Vöröske elindult onnan,
A nagy fűben, szavannában.
Óvatosan széjjelnézett.
Távcsövével keresgetett.

A legelő nem volt üres,
Kafferbivalyok étkeztek.
Hozzájuk a közelségben,
Hat oroszlán heverészett.

Lustálkodtak egy fa alatt,
Élelemről álmodoztak.
Mintha fegyverszünet volna,
Meg sem mozdult senki ottan.

Halk neszre figyelt az asszony,
Szétnézett, semmit se látott.
Óriáskígyó közelgett,
S közben néha felsziszegett.

Hatméteres csúszó-mászó,
Siklott a ritkás pázsiton.
Vöröske moccanni se mert,
Csendben állt, várta, hogy mi lesz.

Tudta jól, hogy ha nem mozog,
Megúszhatja a kalandot.
(A) kígyó is kegyetlen gyilkos,
Hogyha vél mozgó alakot.

Méregfoga rettenetes,
Erős mérget permetezget.
Vöröske, mint egy faoszlop,
Egy helyben állt, és nem mozgott.

Az óriás szörnyű állat,
Összetöri a csontokat.
Rátekergőzik erősen,
Menekülés abból nincsen.

A kígyó, ahogy odaért,
Szaglászott, de nem érzett vért.
Vöröskének lába között,
Továbbcsúszott, hempergőzött.

Kígyómarás, szörnyű halál,
Ha nincs orvosság, az beáll.
Vöröske, hát meg sem moccant,
Úgy állt ott ő, szobor pózban.

Végre fellélegezhetett,
Elhagyhatta a nagy teret.
Kalandoktól kifáradva,
Visszaindult a hajóra.

Rohamosan esteledet,
Félelmetes sötétség lett.
Legjobb időben távozott,
Életveszélyt így elhagyott.

Csónakjában evezgetett,
Hajójához közeledett.
A hiénák gúnykacaja,
Ottlétüket elárulta.

Végre hajójára mászott,
Ráragyogtak a csillagok.
Ez volt neki biztonsága,
Nem teljes,- de mégis óvta.

Egész napos izgalomtól,
És a szörnyű fáradtságtól,
Mély álomba esett rögtön,
Hullámzásban, a víz fölött.

A hajnali virradatkor,
Vöröske ismét talpon volt.
Csónakjába szállott hamar,
Evezett nagy nyugalommal.

Újabb kaland reményében,
Kovácsolt tervet sebtében.
Túlpartot vette most célba,
Gyorsan meg is hódította.

Nem kellett soká várnia,
Kezdődött új tragédia.
Főszereplő egy gepárd volt,
Amint egy impalát hajtott.

Szörnyű hajsza, vágtatással,
És öldöklő akarással.
Kilencvenes sebességgel,
Halált osztó eredménnyel.

Zsákmányát, azt elvonszolta,
És egy fára felhurcolta.
Ily, óvatosság az, fontos,
Félve más ragadozóktól.

Éhségét, hogy elvetette,
Szomjúságát, azt követte.
A közelben egy kis tó volt.
Inni oda elballagott.

Gyorsan ivott, és továbbállt,
Meglátva elefánt csordát.
Ők is oda igyekeztek,
Sokat ittak, és fürödtek.

Vöröske félre húzódott,
Egy fa törzse mögé bújt ott.
Tudta, s hallotta már régen,
Néha veszélyt jelenthetnek.

Elefántoknál az járja,
Vezér ott a mátriárka.
Legöregebb anya köztük,
Az lesz nekik a vezérük.

Ismer minden útvonalat,
Legelőket, és tavakat.
Szárazságkor megmutatja,
Füvet, vizet, felkutatja.

Van, hogy emberre is támad,
Egy felbőszült öreg bika.
Hasznos tehát elkerülni,
És közelükbe nem menni.

Szép családi kötelékben,
Élnek együtt, szeretetben.
Nevelik kicsinyeiket,
Értük mindent meg is tesznek.

10-IK STRÓFA

Hatvan, hetven évig élnek,
Termetesre növekszenek.
Hatvan, hetven mázsát nyomnak,
Óriásokká így válnak.

Ormányuk, mint egy ügyes kéz,
Hasznos nekik, és az érték.
Kincset érnek agyaraik,
Ezért őket tizedelik.

Orvvadászok, lepuskázzák,
Pénzzé teszik az agyarát.
Több mázsa füvet megesznek,
Minden nap ily mennyiséget.

Úgy úsznak ők, mint a halak,
Otthon érzik ott magukat.
Kitűnő memóriájuk,
Nem felednek, az, bosszújuk.

Halottaikat gyászolják,
Csendességben körülállják.
Megérintik utoljára,
Ez nekik a gyász rítusa.

Mikor végre abbahagyták,
A fürdést és a sok ivást.
Sorba menve, eltávoztak,
Egymást óva, továbbálltak.

Mikor lomhán messze jártak,
Békességet hátrahagytak.
Vöröske a rejtekéből,
Előbújt, figyelőhelyről.

Eszébe sem jutott eddig,
Haszontalanul vétkezik.
Életét kockára teszi,
Egyszer bokáját megüti.

Óvatosan lopakodott,
Egyre jobban beljebb jutott.
Biztonságát kockáztatta,
Felkészült egy új kalandra.

Nézett a nagy messzeségbe,
Távcsövével minden fele.
Nagy hirtelen hátrahőkölt,
Közeledett egy fatörzshöz.

A hatalmas lombkorona,
Volt a fának hűvös árnya.
Oroszlánoknak tanyája,
Borzalmas veszélyt mutatva.

Félszemmel őket figyelte,
Mozdulataikat leste,
A rettentő nagy hőségben,
Elnyúltak ők, pihenésben.

Nem törődtek semmivel sem,
Nyögtek, morogtak, a fűben.
Lusta állatok ők nagyon,
Ez lett Vöröskének haszon.

Rá sem néztek, nem figyelték,
Lustaságot értékelték.
Vöröske így haladt tovább,
Erdő felé vette útját.

Gondolta a hátuk mögött,
Csendben oson a fák között.
Eltűnik így a falkától,
Nem tart így a támadástól.

Még pár lépés és mentve van,
Benn a fák közt nincs már bajban.
Terve ekkor más irányt vett,
Felfedezve új félelmet.

Az erdő bokrai közül,
Egy gyerek jött meztelenül.
Három-négyéves lehetett,
Félelem nélkül érkezett.

A kis néger bennszülöttnek,
Nem volt senki kísérője.
Valahonnan elszökhetett,
Nem sírt, bátran, lépegetett.

Oroszlánok felé indult,
Közelített, már hozzájuk.
Vöröske megrökönyödött,
Érezte (az) anyai ösztönt.

Futva rohant hát utána,
Felkapta a két karjába.
Nagy szerencséje volt neki,
Igyekezett visszavinni.

Be az erdőbe sietett.
Biztonságot ott keresett.
Oroszlánok háttal voltak,
Így azok semmit sem láttak.

Mikor az erdőszélhez ért,
Kutatott ott és keresgélt.
Hahó, hahó, jó emberek,
Kiáltott és figyelgetett.

Hangjára nem jelentkeztek,
Ezzel új bajt ott tetézett.
Felkelt egy lusta oroszlán,
Elindult ő a hang után.

Ijedten látta Vöröske,
Most aztán főtt neki feje.
Hová meneküljön gyorsan,
Ebben a szörnyű nagy bajban.

Egy nagy fára gebeszkedett,
Magas ágra felsietett.
Magas lesen helyet foglalt,
Félve bizonytalanságban.

A kis négert szeretgette,
Simogatva becézgette.
Tetszett a kis mihasznának,
Csendben maradt, s trónolt ottan.

Az oroszlán, mint odaért,
Rá sem nézett, másfelé tért.
Magas fűben kúszni kezdett,
Szavannába, egyre beljebb.

Vöröske a falkát nézte,
És ijedten vette észre.
Egy sem volt már a helyükön,
Eltűntek mind, tervek között.

Hosszúnak tűnő percekben,
Egyre okát keresgette.
Végre egyszer észre vette,
Bivalycsordát a közelbe’.

A fa alatti oroszlán,
Kitört onnan, zsákmány után.
Futva menekült a csorda,
Fenevadak meg utána.

Útjukat, amint elállták,
Elkezdődött a harcolás.
A bikák nagy szarvaikkal,
Támadtak most nagy elánnal.

Közben néhány oroszlánnak,
Más ötlete lett azoknak.
Egy tehenet körbe vettek,
Földre vitték, letepertek.

11-IK STRÓFA

A bikák visszasiettek,
A tehénnek segítettek.
Szarvaikkal öklelkeztek,
A csapatnak nekimentek.

Hátráltak az oroszlánok,
Csatát vesztve a bajnokok.
A tehén menekült volna,
Csakhogy nem bírta a lába.

Oroszlánok a bikákkal,
Összecsaptak, rohamokkal.
A bikák megfutamodtak,
A társuknak búcsút mondtak.

Otthagyták hát a társukat,
Látván nincs már remény ottan.
A szerencsétlen tehénkét,
Percek alatt széjjelszedték.

Mohón eszegetni kezdték,
Cibálták neki a bőrét.
A csatának így lett vége,
S könnyezett Vöröske szeme.

Zajra, szagra a hiénák.
Megjelentek, s nézték prédát.
Éhségük bíztatta őket,
S egyre merészebbek lettek.

Egyik uralmát elvesztve,
Rátámadt (a) győztesekre.
Hím oroszlán neki ugrott,
Gerincére ráharapott,

Vége lett így az élete,
Hiénának merészsége.
A többiek nyugton vártak,
Maradékra számítottak.

Az oroszlánok csak faltak,
Jó lakásig lakmároztak.
Teleették, hát magukat,
Vízpartjához elindultak.

A hiénák nagy ricsajjal,
Végeztek a maradékkal.
Mikor minden már elfogyott,
Továbbálltak a tolvajok.

Faágak között Vöröske,
Törvényüket, ott megleste.
S közben a kis négert fogta,
Szeretettel puszilgatta.

Sikeresen megmentette,
Győzött anyai ösztöne.
Mikor csend lett, széjjelnézett,
Készült, hogy leereszkedjen.

Ekkor szörnyű képet látott,
Megijedt, és meghátrált ott.
Három marcona feketét,
Kegyetlen vadember félét.

Arcuk, testük ki volt festve,
Tetoválva telis-tele.
Lándzsa, nyíl volt a kezükben,
Nagy karikák a fülükben.

Izmos testük robosztus volt,
Ágyékkötő derekukon,
Úgy értek oda a fáhon.
Szemlélődve és kutatón.

Mozdulatlan volt Vöröske,
Fához lapult megremegve.
Tekintgetett le a földre,
Talán kicsit reménykedve.

Jobban félt most ott fent a fán,
Mint mikor jött az oroszlán.
Vademberek, integettek,
Hívogató jeleikkel.

Lecsalogatták őt onnan,
Ahol addig meg volt bújva.
Elindult lassan lefelé,
Remegve a földre leért.

Elvették a kisgyereket,
Ölelgették, szeretettel.
Vöröskét is körbefogták,
Simogatták vörös haját.

A vállait veregették,
Feldobálva ünnepelték.
Látták ők az asszony tettét,
A fiúnak megmentését.

Csak még nagyon messze voltak,
Segíteni így nem tudtak.
Vöröske, ha nem lép közbe.
A fiú már halva lenne.

Ekkor egyik riadót fújt,
Békéset most nem háborúst.
Az erdőből rövidesen,
Sokan jöttek, sietősen.

Elmesélték az asszonynak,
Hogy az erdőben bent laknak.
A kiscsibész onnan jött el,
Elszökött ő észrevétlen.

Törzsfőnöküknek a fia,
Legkisebb még nem dalia.
Szétszóródtak az erdőben,
Csatárláncban, keresésben.

A gyerek a nagy vadakat,
Tekintette játékoknak.
Ezért indult el feléjük,
Most, hogy él ez boldog percük.

Elindultak a faluba,
Vöröskét magukkal hozva.
Szabadkozását nem tűrték,
Erőszakkal vezetgették.

Két oldalról felkarolták,
Magukkal hát elvonszolták.
Lába sem érte a földet,
A faluba úgy érkeztek.

A törzsfőnök várta őket,
Türelme már rég elveszett.
Ahogyan fiát meglátta,
Elmúlt a szomorúsága.

A főnöknek a kunyhója,
Skalpokkal volt telerakva.
Vöröske ráébredt arra,
Kannibálok közé juta.

Vöröskének a szépsége,
Törzsfőnöknek szembe tűne.
Fiát, amint szeretgette,
Közömbösen megkérdezte.

Hol fogták a fehér asszonyt,
A gyönyörű vörös foglyot.
Harcosai ismertették,
Vöröskének a hős tettét.

A főnök kijelentette,
Az asszony áll védelmébe.
Ha valaki bántalmazza,
Vele gyűlik meg a baja.

12-IK STRÓFA

Majd intett dobosainak,
Mindenkit toborozzanak.
Ünneplés lesz a faluban,
Tisztelgés a kisfiúnak.

Készüljenek lakomához,
Mindenki legyen tehát ott.
Vezessék ki a foglyokat,
Rakjanak tüzet bográcsnak.

Láncra verve két ifjoncot,
Kikötöttek a karókhoz.
Könyörögtek, életükért,
Térdre estek, esdekelvén.

Bográcsokban a víz felforrt,
A harcosok táncoltak ott.
Ünnepi nagy hangulatban,
Mulatoztak, kurjantottak.

A foglyok csak rimánkodtak,
Félelmükben siránkoztak.
Vöröskére tekintettek,
Tőle várva segítséget.

Emberevők közt Vöröske,
Nem tudta, hogy mit tehetne.
Ekkor szólt a törzs főnöke,
Rámutatott Vöröskére.

Hőstettedért jutalom jár,
Mondjad gyorsan, mit kívánnál.
Fiadat nem jutalomért,
Mentettem meg, nem én azért.

Én is szülőanya vagyok,
Úgy, mint neked az asszonyod.
Kicsi fiad sokat jelent,
Visszaadtam tehát nektek.

Szeressétek, imádjátok,
Kívánok sok boldogságot.
(A) két férfinek is van anyja,
És aggódó édesapja.

Nekik kérek én életet,
A foglyoknak, itt kegyelmet.
Engedjétek el útjukra,
Családjukhoz visszajutva.

Ígérjétek meg most nekem,
Embereket sosem esztek.
Ajándékként ennyit kérek,
Nektek meg sok bölcsességet.

A törzsfőnök meghallgatta,
Vezéreit összehívta.
Fiam emlékére tegyük,
Ez legyen ünnep minekünk.

Hallgassunk a szépasszonyra,
Legyen a törzs fogadalma.
Ki megszegi halál rája.
Induljatok vadászatra.

Van állat sok az erdőben,
Pusztaságban és vizekben.
E perctől él a törvényem,
Örökké eztán így legyen.

Vége lett (a) tanácskozásnak,
Tudatták a harcosoknak.
Éljenzéssel fogadták azt,
Őserdőben tovább adtak.

A két ifjút elengedték,
Bilincseiket leverték.
Szabadok lettek, mint voltak,
Örömükben ujjonghattak.

Ismét szólott a törzsfőnök,
Ifjak tartoznak más törzshöz.
Szabadon mi nem engedjük,
Csak, ha véget ér ünnepünk.

Velünk együtt vigadjanak,
Vigyék a hírt családjuknak.
Legyen velük is majd béke,
Törvényünk őket is érje.

Visszatértek a vadászok,
Rudasukon vadállatok.
Akiket ők lenyilaztak,
Áldozatok zsákmányiknak.

Másnap a Nap rég felkelt már,
Még, mulattak táncot járván.
Mikor végre elfáradtak,
Pihenőre elvonultak.

A két ifjút elengedték,
És a lelkükre kötötték.
Adják tudtul a törzsükben,
Az új törvényt, mindenképpen.

Az ifjak hát elindultak,
De messzire nem jutottak.
A mező színes virágát,
Nagy csokorba, összefogták.

Visszamentek Vöröskéhez,
Átadták szeretetüket.
Térdre borultak előtte,
Köszönetet kifejezve.

Könnyes lett Vöröske szeme,
Rájött neki is van lelke.
Boldog volt, hogy a jó énje,
Az ifjakat megmentette.

Másnap mikor menni akart,
Előállt a szándékával.
A törzsfőnök megtiltotta,
Hogy falujukat elhagyja.

Nagy vadászatra indulunk,
Azon össze kell most fognunk.
Nincs emberem kísérőnek,
Egyedül meg nem engedlek.

Ha majd onnan visszatérünk,
A hajódhoz visszaviszünk.
Addig a vendégünk maradsz,
Asszonyaink pártfogolnak.

Nem mehetnék el veletek,
Kíváncsivá tett a terved?
Addig-addig kérlelgette,
Míg a főnököt megtörte.

Többszázezer gnú érkezik,
Életed veszélyeztetik.
Pár emberem távol tart majd,
De onnan is mindent láthatsz.

Ebben aztán megegyeztek,
Egész nap csak készülődtek.
Lándzsát, nyilat, késeiket,
Gondosan mind kiéleztek.

Reggel korán sorakoztak,
Indulásra várakoztak.
Szigorú törzsfőnök szava,
Elhangzott utasítása.

Embereket kijelölte,
Asszonyaik védelmére.
Majd azután elindultak,
Hetekig ők távol voltak.

13-IK STRÓFA

Napokig csak meneteltek,
Embert próbáló terepen.
Estelente megpihentek,
Tábor vertek, és tüzeltek.

Vadállatok ellen tették,
Tüzet folyton élesztették.
Az őrök feladata volt,
A biztonság, és nyugalom.

Egy napsütéses szép napon,
Ott voltak a folyó-parton.
Az a gnúk átkelőhelye,
Krokodilokkal hemzsegve.

Déltájban nagy porfelhő volt,
Hatalmas a láthatáron.
Egyre gyorsan közeledett,
Gnúknak hada megérkezett.

Számuk sem volt, olyan sokan,
Vágtattak a pusztaságban.
Új legelők reményében,
Meneteltek minden évben.

Ragadozóknak serege,
Várta őket, epekedve,
Vámot szedtek, nagyon sokat,
Megtöltve éhes gyomrukat.

Territóriumok között,
Velük egyik sem törődött.
Bőséges legelő képe,
Szemük előtt az, lebegett.

Folyó-parton megtorpantak,
Majd a vízbe beugrottak.
Úszni kezdtek, túlpart felé,
Az lett nekik mostan a cél.

Lesben álltak krokodilok,
És éhes aligátorok.
Közel menni ők sem mertek,
A nagy tömeg veszélyt jelent.

Ha egy gnú eltávolodott,
Lecsaptak rá, halálosztók.
Bőségesen lakmároztak,
Zabálták áldozatukat.

A parton a vademberek,
Nyílvesszői célba értek.
Sok gnúnak rövid élete,
Ott ért véget mindörökre.

Lankadatlan bátorsággal,
Hihetetlen nagy zsákmánnyal,
Tettek szert sok élelemre,
Mi elég egy esztendőre.

Vöröske csak ámuldozott,
Ilyet ő még sosem látott,
Az őrzői vigyázták őt,
A csodás, bátor vörös nőt.

Az alkony, hogy közeledett,
A csorda végre mind átkelt.
Harcosok a gnúk tetemét,
Megnyúzták, kizsigerelték.

A hulladékot otthagyták,
Hagy egyenek a hiénák.
Voltak is azok most sokan,
Más dögevő társaságban.

Reggelre mindent felettek,
Teli hassal tovább mentek.
Minden el volt takarítva,
Példás rend kialakítva.

Csak a letiport fű nyoma,
Emlékeztetett e napra.
Ha egy vándor arra tévedt,
Csak hírből hallhatta mindezt.

A harcosok dolgozgattak,
Rengeteg húst felapróztak,
Napokig kiszárították,
Éjszakánként meg megóvták.

Vöröske a tábortűznél,
Bennszülöttek arcát nézvén,
Elégedettséget látta,
A boldogság kiült arra.

Sötétségnek fátyla alatt,
Tábortüzek ott ropogtak.
Lepihent a fáradt sereg,
A meggyötört hős emberek.

Távolban az oroszlánok,
Üvöltése az, hallatszott,
És a hiénák kacaja,
Tudatta, hogy ez Afrika.

Reggel korán talpon voltak,
Pakolással fáradoztak.
A konzervált hústömeget,
Rudasokra rakták mind fel.

Elindultak haza, végre,
A törzsnek a lakhelyére.
Nehéz út volt, nagyon nehéz,
Cipelni a húsnak terhét.

Időnként meg kellett állni,
Fáradtságot kipihenni.
Napok teltek, és éjszakák,
Mikor a tábort meglátták.

Falujukban nagy ünnep volt,
Boldogok voltak asszonyok.
Ölelkeztek szakadatlan,
Gazdagságuk tudatában.

Vöröske csak gondolkodott,
Tudata elkalandozott.
Sohasem értette azt meg,
Emberevők lelke milyen.

Megették a foglyaikat,
Lélekben gazdagok voltak.
Érezte tán, Isten küldte,
Vadak közé vezérelte.

Kannibálságuknak vége,
Emberevés elfeledve.
Ezt számolta fel Vöröske,
Ez volt neki küldetése.

Szólt a tam-tam, ismét szólott,
Mindenki csak mulatozott.
Két nap összeérett ottan,
Iszogattak mámorosan.

Egyszerre csak megpihentek,
Dülöngélve, tévelyegtek.
Bementek a kunyhóikba.
Dáridóról álmodozva.

Másnap a törzsfőnök szólott,
Minden harcost odahívott.
Elköszöntek Vöröskétől,
A gyönyörű vörös nőtől.

A varázsló imát mormolt,
Vöröskének medált adott.
Varázslatát vele adta,
Amely útján majd megóvja.

14-IK STRÓFA

Vöröske állt meghatottan,
Szemében egy könny megcsillant.
Kisvédencét felemelte,
Karjaival átölelte.

Nyakláncát, nyakába tette,
Megpuszilva szeretgette.
Majd anyjának odaadta,
Utószor megsimította.

A fekete asszony ekkor,
Fehértestvéréhez szólott.
És örökre megfogadta,
Nem felejti el őt soha.

A hős asszonyt átölelte,
Fiát neki köszönhette.
A gyerek még nem ért semmit,
De, ha felnő, majd megérti.

Megtanítja, elmeséli,
Mi, hogy történt mindet neki.
Minden évben e napon majd,
Ünnep lesz a táborukban.

A feketék e szavakra,
Ujjongva felkiáltottak.
Így lesz, így lesz, elharsogták,
A szívük jó indulatát.

A törzsfőnök ismét szólott,
Kijelölt négy bátor harcost.
Ők kísérték el az asszonyt,
A távoli hajójához.

Elindultak, lassan mentek,
Harcosok is meneteltek.
Erdőszélen megállottak,
Utoljára búcsút mondtak.

Tovább mentek Vöröskéék,
Az útjukon sok baj volt még.
Egyedül nehéz lett volna,
Kóborolni a dzsungelba’.

A harcosok megóvták őt,
Leselkedő sok veszélytől.
Oroszlán támadt reájuk,
Kellet ellene rutinjuk.

Egyik harcos egy nagy ággal,
Szemben szállt az oroszlánnal.
A rohamát abbahagyta,
S visszafordult a nagy „macska”.

Óvatosak, vagy félnek tán,
Nem támadnak az ág láttán.
Vöröske ezt nem tudhatta,
Egyedül ott meghalt volna.

Bennszülöttek csak nevettek,
Szórakozva segítettek.
Megmondani ők sem tudták,
Mért ijedt meg az oroszlán.

Rég bevált szokás ez náluk,
Rettentő nagy bátorságuk.
Minden neszre felfigyelnek,
Hősiesen védekeznek.

Csodálták a bátor asszonyt,
Hogy túlélte a kalandot.
Kiéhezett fenevadak,
Köztük járt ott, és megúszta.

Végre a hajót meglátták,
És Vöröskének csónakját.
Mellette ott krokik voltak,
Prédát várva napozgattak.

A krokikat elzavarták,
A csónakot megpakolták,
Ajándék húst mind felrakták.
És Vöröskét most is óvták.

Csónakjában körbe vették,
Úgy eveztek, bottal védték.
A krokik eltávolodtak,
Mikor a tengernél voltak.

A harcosok itt kiszálltak,
A víz-partján ott maradtak
Vöröske evezni kezdet,
Néha megállt, integetett.

Végre elérte a hajót,
Megnyugodva felszállhatott.
Vitorláit kibontotta,
S tovább indult, messze, tova.

A hajó száguldni kezdett,
Hasította a nagy vizet.
Vöröske állt meghatottan,
Integetve, búcsúzkodva.

A feketék tovább nézték,
Dárdáikkal integetvén.
A távoli messzeségben,
Afrika eltűnt, előle.

Bennszülöttek és Afrika,
Megmaradt a gondolatba.
Nem feledte soha őket,
Emberevő feketéket.

Körbe amerre ellátott,
Mindenütt csak vizet látott.
Csapongott a gondolata,
A világ tán rossz nem volna.

Emberekben van a hiba,
Az öncélú vagyonokba.
Hogyha nem harácsolnának,
Bűnözőkké nem válnának.

Élhetnének boldogságban,
Nem harcokban, és csatákban.
Egyenlőség kéne talán,
Az volna az igaz talány.

Ekkor hirtelen rágondolt,
Hajójával mért vándorol.
Több mint egy éve már elmúlt,
Mikor otthonról elindult.

Bejárta a tengereket,
Óceánt és a nagy vizet.
Ő is harácsoló lenne,
Magától most azt kérdezte?

Tépelődött, mint két énje,
Harcot vívva a lelkébe’.
Egyre borzasztóbb a magány,
Filozófus lennék talán.

Gondolatok kavarogtak,
Az agya is fel forrt ottan.
Elmélkedést, megzavarta,
Óriási nagy sikolya.

Egy kisegér nézett fel rá,
Tán éhesen, bizakodván.
Vöröske ott megremegett,
Az egérke meg csak nézett.

Elfutott onnan, rohanva,
Le a kabin oltalmába’.
Seprővel felszerelkezett,
Félelmében tán reszketett.

15-IK STRÓFA

Újabb hetek múltak közben,
Szárazföld meg sehol nincsen.
Egyre távcsövével nézett,
Messzeséget kémlelgetett.

A Nap éppen nyugodni tért,
Vörös sugarát fürdetvén.
Vöröske is készülődve,
Kabinjába lement este.

Előtte még átpásztázta,
A nagy tengert átvizsgálta.
Távolban egy hajót látott,
Hatalmasat, óriást ott.

Közeledett, igyekezve,
Kűrt jelével azt jelezte.
Vöröske lehorgonyozott,
Megállt, várt, és várakozott.

A hajó közelben megállt.
Leengedte a csónakját.
Négy matróz ült, és evezett,
Lélekvesztőre felnézett.

Felmásztak a hajó létrán,
Fedélzeten ott megállván.
Vöröske már várta őket,
Utazását elmesélte.

Elmondta nincs iránytűje,
Csillagképeket figyelte.
Göncölszekér árnyékában,
Hajózik az éjszakában.

Nappal egyenesen tovább,
Várja az újabb éjszakát.
Így halad már nagyon régen,
Célját mégsem érte még el.

A matrózok, felnevettek,
Hahotáztak, úgy röhögtek.
Mikor aztán lehiggadtak,
Elmondták, hogy min mulattak.

Éjjel jó irányba halad,
Nappal, mindig letér onnan.
Áramlatok hatására,
Kóvályog csak össze vissza.

Elvinnék, de más irányba,
Ellenkezőleg haladnak.
Éjjel navigáljon, mint rég,
Nappal álljon, várja az éjt.

Ha ezt útján majd betartja,
Két hónap múlva ér partra.
Ismerték ők a nagy hegyet,
Mit Vöröske emlegetett..

Világ tetejét tartja az,
Azért olyan nagy, hatalmas.
Lakik ott egy öregember,
Nagy szakállal-, ezeréves.

Ő az, kiáltott Vöröske,
Két tenyerét összeütve.
Segíteni ennyit tudunk,
További jót, azt kívánunk.

Elmegyünk és hozunk vizet,
És elegendő élelmet.
Barátságban váltak így el,
Továbbmentek szép szerivel.

Vöröske arca ragyogott,
Reménye, hatalmosodott.
Végre eljut most már oda,
Ami neki minden vágya.

Vöröske, nappal mindig állt,
Lehorgonyozva hajóját.
Hallgatott a matrózokra,
Azok hasznos tanácsára.

Napozgatott, horgászgatott,
Friss halakból lakmározott.
Nem unatkozott már nappal,
Sütött, főzött bizakodva.

Két hónap mikor eltelt,
Hegylábához elérkezett.
Nem látta annak tetejét,
Olyan nagy volt, az égig ért.

A szerencse is mellé állt,
Vihar nem zavarta útján.
Ennek köszönhette tehát,
A sikeres hajózását.

Nem akart hinni szemének,
Megjelentek örömkönnyek.
Sírt és tapsolt vidámságban.
Mérhetetlen boldogságban.

A hegyet, hogy nézegette,
Távcsövével elemezte.
Meglátta az örök havat,
A szédítő magasságba’.

Hegycsúcsát a felhők között,
Elrejtve a szemek elől.
Állt, csak bámult, ámuldozott,
Majd csónakjába átugrott.

Kievezet (a) hegylábához,
Körbenézett kutatón ott.
Azonosítani kezdte,
Mint a bankár elmesélte.

Elsétált üregek előtt,
Miben laktak rég azelőtt.
Kik a sok kincset számolták,
Fényesítve rakosgatták.

De mikor meggazdagodtak,
Továbbálltak, elutaztak.
A kincs számolatlan maradt,
Az öreg vigyázza most azt.

Vöröske egyet nem talált,
Kincseskamra bejáratát.
Lábait már majd lejárta,
Visszaindult hajójára.

Agya pörgött, mint motolla,
Gondolkodott, hogyan, tova.
Aludni tért, álmodozott,
Álmában sok kincset látott.

Reggel ágyából kiugrott,
Fésülködött, mosakodott.
Legszebb ruháját vette fel,
Melyből két keble kinézett.

Cicomázta egyre magát,
Próbálgatta csábos arcát.
Meghódítja az öreget,
Úgy beszélt ott a tükörnek.

A partra, hogy kievezett,
Ismét kutatgatni kezdett.
A bankár mindent elmondott,
Mégsem talál bejáratot.

Ahogy járkált, térült fordult,
Agya már lassan elborult.
Napok teltek kutatásban,
De az ajtót nem találta.

16-IK STRÓFA

Sokadik napnak reggelén,
Korábban ment igyekezvén.
A Nap fénylő napsugara,
Borostyánfalt pásztázgatta.

Mókusok játszottak azon,
Ugrándoztak, bátran, mohón.
Vöröske figyelte őket,
Játékukat nézegette.

Már épp menni készülődött,
Mikor egy ág ott letörött.
A kis mókus majd leesett,
De megúszva ügyeskedett.

Az asszony ekkor meglátta,
A borostyán fogságába.
Tölgyfaajtó ékeskedett,
Bezárva ottan elrejtve.

Türelmesen várnom kell hát,
Úgy mondta el azt a bankár.
Egy évig járja az öreg,
Öszvérével a kincseket.

Naponta hát itt kell lennem,
A visszatértét figyelnem.
Hetek teltek, tán hónapok,
Míg Vöröske várakozott.

Kitartott ott reménykedve,
Meg lett egyszer eredménye.
Minden reggel várakozott,
Estig onnan nem távozott.

Egyik délben ott ücsörgött,
Mint mindig az ajtó előtt.
Talán kissé elbóbiskolt,
Mikor nyikorgott az ajtó.

Majd elájult örömében,
Szíve is vert nagy hevesen.
Kinyílott a tölgyfa ajtó,
S megjelent az öreg apó.

Szakállára majd rálépett,
Földig ért az, és ott lengett.
Vöröskét ahogy meglátta,
Szólott hozzá mosolyogva.

Mire vársz itt kisgyermekem,
Ebben a kietlenségben.
Egy éve már oda járok,
Most érkeztem, fáradt vagyok.

Ha énrám vársz, gyere holnap,
Addig kialszom magamat.
Választ sem várt, beballagott,
A kis házba, ahol lakott.

Röpdösött is örömében,
Vöröske az esti fényben.
A hajóján táncot ropott,
Féktelenül forgolódott.

Reggel korán készülődött,
Csinosan felöltözködött.
Oly szép volt tán, mint még soha,
Indult hódító útjára.

Az apóhoz megérkezett,
Várta már-, betessékelte.
Ülj le nálam kisgyermekem,
Mutatkozz be itt illően.

Mondd el, honnan jöttél ide,
A világnak legvégére?
Figyelmesen meghallgatom,
Majd azután átgondolom.

Vöröske illőn elmondta,
Mi a neve, és szándéka.
Elmesélte utazását,
És annak kalandozását.

Hozzáfűzte, nagy bajban van,
Kilábalni nem tud onnan.
Adóssága már temérdek,
Becsületben így nem élhet.

Segítséget kérni jöttem,
Ez az utolsó reményem.
Becsületes a szándékom,
Ha pénzem lesz, megváltozom.

Mondta volna még panaszát,
De az öreg leállítá.
Jöjj el holnap korán reggel,
Átgondolok addig mindent.

Vöröske, hogy eltávozott,
Összetörve, úgy ballagott.
Azt hitte, hogy egyszerűbb lesz,
Hozzájutni a sok kincshez.

Álmatlanul forgolódott,
Egész éjjel gondolkodott.
Mi lesz vele, ha az öreg,
Nem segít, és nem érti meg.

Ily gondoknak súlya alatt,
Ment ismét, bizakodóan.
Aranyapó várt reá már,
A döntését előadván.

Megkérdezte a baj okát,
Amire nincsen megoldás.
Vöröske most lemondóan,
Mindent elmondott nagy búsan.

Dolgozni sosem szerettem,
Sokáig kölcsönből éltem.
Mindig nagyobb összeg kellet,
Végül hitvány adós úgy lett.

Az apó erre ígyen szólott,
És bölcs dolgokat ő mondott.
Egy utolsó esély kijár,
Hogyha igaz a megbánás.

Erőt öntve Vöröskébe,
Őszintén szemébe nézve.
Elmesélem az életem,
Ifjúkori történetem.

Van mindenre jó megoldás,
Becsület kell, és kitartás.
Saját életem a példa,
Segítségem ajándéka.

Ezer embert segítettem,
És őket gazdaggá tettem.
Megdolgoztak vagyonukért,
Gazdagságuk, semmit sem ér.

Boldogtalanokká váltak,
A sok pénznek rabságában.
Józan eszüket vesztették,
Pénz lett náluk csak az érték.

Én is hasztalanul éltem,
Csatangolta, henyélgettem.
Nem törődtem semmivel sem,
Korhely, léhűtővé lettem.

Naphosszat horgászgattam csak,
A munkától távol álltam.
Szüleim nagy bánatára,
Nem hallgattam jó tanácsra.

17-IK STRÓFA

Kifogtam egy aranyhalat,
Ki hozzám szólt bánatosan.
Először tréfának hittem,
Csodának a nagy tengerben.

Kérlelt engedjem őt vissza,
Hálából majd segít rajtam.
Széjjelnéztem, ki mókázik,
Melyik barát incselkedik.

Senki sem volt a környéken,
Visszaengedtem hát szépen.
Nem úszott el, hanem maradt,
Szólt, hogy háromat kívánjak.

Röviden elgondolkoztam,
Első kívánságom mondtam.
Legyek örök halhatatlan,
Varázsló a nagyvilágban.

Másodjára azt kívántam,
Legyen enyém minden arany.
Ne lehessen megszámolni,
Sokaságát határozni.

Harmadik nagy kívánságom,
Hasonló nincs a világon.
Minden embert jól ismerjek,
Felnőtteket, gyerekeket.

A hal erre azt felelte,
Teljesült minden kérésed.
Hallhatatlan varázsló vagy,
Van már temérdek aranyad.

Ismersz most már minden embert,
Gondjukat kell, hogy viseljed.
Kívánságaidnak ára.
Ezer évnek szolgálata.

Elmondta a teendőmet,
És adott egy szép távcsövet.
A galaxis vizsgálathoz,
Azok kapcsolataihoz.

A világ embereinek,
Csillaga van fenn az égen.
Lámpások világítják meg,
Éjszakánként azt nézheted.

A csillagnak szellemei,
A lámpáknak kezelői.
Esténként lámpát gyújtanak,
Egész éjjel világítnak.

Ha valaki itt lenn meghal,
Kialszik fenn a lámpája.
A csillag tengerbe esik,
A szellem meg elköltözik.

Más csillagon szolgál tovább,
Ahová egy csecsemőt vár.
Egész életét figyeli,
Ameddig él, szolgál neki.

Akik tisztességben élnek,
Kedvezményben részesülnek.
Esténként a lámpájukat,
Később gyújtja meg azokat.

Reggel korábban oltja el,
Így gazdája sok időt nyer.
Szellemeket segítned kell,
Velük kapcsolatban leszel.

Jól gondold meg válaszodat,
Ismerve feladatodat.
Ha vállalod így is, mondjad,
Teljesül a kívánalmad.

Igen mondtam hamar gyorsan,
Mindent vállalok, egymagam.
Következő pillanatban,
A kincseskamrámban voltam.

Ezer éve itt vagyok már,
Aranyak közt barangolván.
Szolgálatom teljesítem,
Erre ment rá az életem.

Mit elmondtál, rég ismertem,
Ballépéseid követtem,
Rajtad segíteni fogok,
Varázslat alatt állsz, tudom.

Élted, azért oly zaklatott,
A két éned a te bajod.
Gonosz szellem hatására,
Jutottál te ilyen sorsra.

Legjobbkor érkeztél ide,
Segítséget kérni, végre.
Ezer évemnek ideje.
Pont éjfélkor jár az ma le.

Akkor a hegy összeomlik,
Temérdek arany eltűnik.
A pénzekből rögök lesznek,
Bányákba mind eltemetve.

Az egész világon tehát,
Bányászhatják (a) föld aranyát.
Kibányászott aranyakért,
Harcot vívnak mind azokért.

Kinek sok lesz, gazdagodik,
A szegény meg csak dolgozik.
Nagyon nehéz becsületben,
Élni mindig tisztességben.

Jól jegyezd meg, amit mondtam,
Élj ezután jóságosan.
A szellem nekem azt monda,
Riválisodnak az átka.

Az, aminek hatására,
Lettél gonosz te is néha.
Gyönyörű asszony képében,
Élt varázslód közeledben.

Amikor felnőtté váltál,
A varázsló, irigy lett rád.
Szebb lettél, mint a varázsló,
Azért téged, elvarázsolt.

Ezért lett hitvány az élted,
Szereztél sok ellenséget.
Sokan jöttek ide hozzám,
Hozzád hasonlók, mind talán.

Nem akartak megváltozni,
Azért jöttek ide lopni.
Ha valaki egy aranyat,
Ellopott és menni akart.

Kinn a barlangnak parkjában,
Kővé váltak azon nyomban.
Ott hevernek szétszóródva.
Megbüntetve, elátkozva.

Velem becsületes voltál,
Megsegítlek, figyelj most hát.
Adok egy erszényt most neked,
Tíz aranydukát lesz benne.

Ha kiveszel abból egyet,
Akkor is tíz marad benne.
Kísértésnek ellenálljál,
Aranyadból ne prédáljál.

18-IK STRÓFA

Bementek hát a barlangba,
A hatalmas kincses várba.
Arany-aranyon magasan,
Óriási nagy halomban.

Fénylettek, mint a csillagok,
Félhomályban ragyogtak ott.
Az apó fogta az erszényt,
Kinyitotta, mint egy edényt.

Tízet kérek ide bele,
De annál több nehogy legyen.
A halomból kirepültek,
Csilingelve beleestek.

Összecsukta annak száját,
Bezárva a tíz dukátját.
Átadta azt Vöröskének,
Őrizd, nehogy elvesszenek.

Elmondom a teendődet,
Még egyszer azt, figyeld jól meg.
Adósságodat törlesszed,
Mindenkinek duplán add meg.

Végy egy házat, rendezd is be,
Családod elférjen benne.
Unokák, és dédunokák,
Örömüket ott találják.

Figyelj ide, figyelj nagyon,
Ez az utolsó alkalom.
Ha másra költeni akarsz,
Elvesz minden, s koldus maradsz.

Mikor mindent elrendeztél,
Egy dukátod marad ott még.
Azt te jótékonyságra tartsd,
S elszáll rólad a varázslat.

Méltó leszel önmagadhoz,
Mindenki majd szeretni fog.
Kívánok hozzá szerencsét,
A lelkednek örök békét.

Aranyapó felnézett most,
Ragyogtak már a csillagok.
Tisztem lejár nemsokára,
Ezer év eltelt pont mára.

Gyere, falatozzunk egyet,
S ujjával nagyot csettintett.
Terülj, terülj kis asztalkám,
Adta ki ott a parancsát.

Finom étkek, és italok,
Megterítve vártak azok.
Hozzáfogtak, falatoztak,
Bőségesen jól is laktak.

Gyere, menjünk, álljunk odább,
Egy perc van, és nincsen tovább.
Végre eltűnik az arany,
Sosem voltam boldog azzal.

Elköszöntek, kezet ráztak,
Vöröske meg is puszilta.
Akkor mintha varázsszóra,
A hegy magát jól megrázta.

Hihetetlen nagy robajjal,
Összeomlott, megrázkódva.
Egetverő durranással,
Porrávált, hatalmas porral.

A por elszállt minden fele,
És síkság lett a hegy helye.
Ott állt magában Vöröske,
Az apó eltűnt örökre.

Vöröske másnap ébredt fel,
Az ágyában, ébredezett.
Úgy ruhástól, elegánsan,
Ahogy ott volt az apóval.

Felkelt és ott széjjelnézett,
De ámulva meg is ijedt.
A ház üresen állt soká,
Senki azt nem is gondozá.

Takarítni kezdett gyorsan,
Precízen, aprólékosan.
Két napig ő mást sem csinált,
Tisztította a lakását.

Amint kész volt fellélegzett,
Ijedten a kertbe kiment,
Onnan semerre sem látott,
Mindent a nagy gaz borított.

Három napig hadakozott,
A nagy gazzal, viaskodott.
Belefáradt a nagy harcba,
Végre tiszta lett udvara.

Felásta, majd gereblyézte,
Virágot ültetett bele.
Mikor kész lett megcsodálta,
Ki arra járt, megbámulta.

Ekkor homlokához kapott,
Aranya után kutatott.
A dukátok ott lapultak,
Az erszényben mind ott voltak.

Kivett egyet most belőle,
Nézegette, fényesítve.
Az erszénybe visszatette,
És azt magához ölelte.

Bugyellárisát megrázta,
Csengő hangját meghallgatta.
Ez volt neki boldogsága,
Aranyának muzsikája.

Szobájában feszület volt,
Ránézett és térdet hajtott.
Majd letérdepelt előtte,
Az imáját messze küldte.

Aranyapót ki nem hagyta,
Imájába befoglalta.
Amíg élt mindig azt tette,
Imát mondott gyakran érte.

Lelkében, hogy megnyugodott,
Leült, s hosszan gondolkodott.
Hitelezőit idézte,
Nevüket, azt nem feledte.

Az lesz első feladatom,
Adósságom, mind megadom,
Duplán, hogy legyen kamatja.
Ahogy azt az apó mondta.

S azon kezdte törni fejét,
Gyűlölik, vagy szeretik még.
Nem talált erre megoldást,
Sok borsot tört orruk alá.

Tán a pénztől meglágyulnak,
Vagy bocsánatot is adnak.
Engesztelést, hogyan kérjen,
Nem is tudta, mit is tegyen.

Lesz, ahogy lesz, most mindegy már,
Ellenség nem lesz a barát,
Ha tartozását megadja,
A lelkét tisztára mossa.

19-IK STRÓFA

Vöröske így gondolkozott,
Lelke kissé megnyugodott.
Felvette legszebb ruháját,
Felkereste a bankárját.

Nem akart hinni szemének,
Szépasszonyra, ahogy nézett.
A pénzéről rég lemondott,
Azért most elcsodálkozott.

Mosolygott ott most Vöröske,
Hódító volt jelenléte.
Leszámolta tartozását,
Duplán, ahogyan az, dukált.

Híre elszállt gyorsan ennek,
Elámultak az emberek.
Haragjuk is megenyhült már,
És nagy szeretettel várták.

Sorra járta kölcsönzőit,
Senkit se nem felejtett ki.
Mikor végzett, öröm érte,
Nem háborgott tovább lelke.

A kölcsönzők elmesélték,
Ahol jártak híresztelték.
Duplán fizetett az asszony,
Kamatként ő annyit adott.

Utolsó egy rokona volt,
Kinek sok pénzzel tartozott.
Tisztelettel köszöntötte,
Tartozását lerendezte.

A duplapénzt nem akarta,
De végül is elfogadta.
Ki is békültek örökre,
Áldomást ittak a pénzre.

Margitka volt az ő neve,
Fiatal volt nagyon üde,
Huszonöt év volt közöttük,
Helyre jött a viszony köztük.

Vöröske is megváltozott,
Mindenkihez szépen szólott.
Templomba ment imádkozott,
Az apónak hálát mondott.

Imájába befoglalta,
Minden este azt elmondta.
Tovább lépett, s tervét szőtte,
A hegynél, hogy megígérte.

Betartotta adott szavát,
Az apónak javaslatát.
Összepakolt mindent otthon,
Házat, kertet el is adott.

Újjászületett ott akkor,
Tiszta lappal indulhatott.
Ismét szerette mindenki,
Nem akarták elengedni.

Összehívta mindazokat,
Akik neki kölcsönt adtak.
Elmesélte mindenkinek,
Mihez köti ígérete.

Sajnálkozva elfogadták,
Elfeledték rossz oldalát.
Nagy lakomával búcsúztak,
Sok jó kívánságot mondtak.

Mikor elment már mindenki,
Kezdett tovább csomagolni.
Bőröndjeit telirakta,
Majd jövőjét fontolgatta.

Másnap reggel korán ébredt,
Hozzálátott nagy tervéhez.
Vörös haját átfestette,
Fénylő bogár feketére.

A nevét megváltoztatta,
A Vöröskét, Bogárkára.
Elhagyta a városkáját,
Benne ott a régi múltját.

Elutazott nagyon messze,
El az ország más végébe.
Ott senki se nem ismerte,
Elkezdődött új élete.

Nagy házat vett, sok szobával,
Nagy kerttel, és egy szép parkkal.
Fényűzően berendezte,
Igényét kielégítve.

Gyermekei, unokái,
És azoknak gyermekei,
Néha napján jöttek hozzá,
Margitkát magukkal hozván.

Erszénye kiürült ekkor,
Egy dukát volt tíz aranyból.
Jótékonyságra kell, költse,
Hogy rossz énjét elveszejtse.

Sokat gondolkozott azon,
Hogy attól megszabaduljon.
Bármerre járt mindig vitte,
Várta lesz-e szerencséje.

Egyszer céltalanul sétált,
Mikor egy koldus elé állt,
Alamizsnát kéregetett,
Bogárkára nézegetett.

Bogárka is őt figyelte,
Meg is esett rajta szíve.
Mankójára támaszkodott,
Könyörögve úgy hajlongott.

Bogárka hát pénzt vett elő,
Nekiadta, s tovább ment ő.
Visszajövet ott találta,
Nem ment el még a koldusa.

Már elhagyta, tovább menve,
Majd visszatért, kényszeredve.
Lehet, hogy itt az alkalom,
Ez az ember kész szánalom.

Erszényét vette hát elő,
A dukátját, kincset, rejtőt.
Megcsillant a napfényében,
Annak átadása közben.

Meg is rémült, ijedtében,
Abban a nagy fényességben.
A koldus most átváltozott,
Gyönyörű asszonnyá legott.

Hahaha-haha nevetett,
Én vagyok most már a legszebb.
Mindörökké úgy élhetek,
Soha se, meg nem öregszek.

Köszönöm, hogy segítettél,
Az átkomtól megmentettél.
Gonosz lelked visszaveszem,
Nem vagy most már ellenfelem.

Bogárka, hogy megrázkódott,
Gonosz énje is elszállott.
Amire ő felocsúdott,
A varázsló már nem volt ott.

20-IK STRÓFA

Hogy a pénzét szaporítsa,
Dolgozni kezdett Bogárka.
Varrónő lett, egy kis gyárba’,
Később szabász, volt munkája.

A munkáját jól végezte,
Ezért ki is lett nevezve.
Előlépett hamarosan.
Felügyelőnek a gyárban.

Ott is maradt nyugdíjáig,
Irányított, tanított is.
Lett is neki tekintélye,
Munkások közt becsülete.

Fizetéskor, számolgatott,
Szorgalmasan spórolgatott.
Pénzéből, mit félre rakott,
Minden évben utazgatott.

Mindig előtte lebegtek,
Eszkimók és vademberek.
Titkon hálás volt ő, nekik,
Megtanították dolgozni.

Boldogságot, szeretetet,
Tőlük kapott rengeteget.
Vágyott hozzájuk hát vissza,
Grönlandba, és Afrikába.

Közben huszonöt év telt el,
Bogárka megöregedett.
Nyughatatlan természete,
Barátaihoz elűzte.

Először elment Grönlandba,
Eszkimóknak otthonába.
Azok ott nem ismerték meg,
Személyében kételkedtek.

Régi fényképet vett elő,
Amelyen még vörös volt ő.
Az eszkimók nézegették,
Az öregek megismerték.

Lett nagy öröm vigadalom,
Boldogok voltak ők nagyon.
Gondolni sem merték soha,
Hogy még egyszer lesz találka.

Az igluba bevezették,
Régi ágyát megvetették.
Fél éjszakát nem aludtak,
Beszélgettek, súgdalóztak.

Másnap kutyaszánon mentek,
Bejártak nagy területet.
Jegesmedvéket is láttak,
Fókák után kutatgattak.

Pingvineket megcsodálták,
És a sunyi sarki rókát.
Este-, mint rég, lakoma volt.
Fókahús sült kinn a nyárson.

Távolban a behemótok,
A nagyagyarú rozmárok.
Ott voltak a régi helyen,
Napozgattak, pihengettek.

Néha egymásnak ugrottak,
Úgy múlatták a napjukat.
Párzáskor mindig így szokták,
A hatalmas rozmár bikák.

Bogárka ámulva látta,
Minden úgy van, mint volt vala.
Még egy estén mulatoztak,
Nagy örömünnepet csaptak.

Reggel jött a búcsúzkodás,
Majd a hosszú nagy utazás.
Előtte egymást ölelték,
Tudták, vagy tán megérezték.

Nem látják még egyszer egymást,
Emlegették, sokszor mondták.
Jó barátként váltak ők el,
Kedvességgel, szeretetben.

Pár év múlva Afrikába,
Vándorolt el, egy csoporttal.
Hajójukról, mint leszálltak,
Két busszal tovább utaztak.

Őserdei útvonalon,
Rikoltozott a sok majom.
Úgyan úgy, mint rég egykoron,
Szórakoztak fenn a fákon.

Leértek a folyó-partra,
Krokodilok táborába.
Később vízilovat láttak,
Legelgettek, falatoztak.

Kígyó sziszegett fent egy fán,
Kissé arrább két zsiráf állt.
Lombkoronát legelgették,
Úgy, ahogyan régen tették.

Kiértek ők egy tisztásra,
Hatalmas nagy, pusztaságra.
Bogárka a távcsövével,
Tekintgetett, szerte-széjjel.

Távolban az oroszlánok,
Sokan voltak, pihentek ott.
Majd hirtelen szétoszlottak,
Bivalyokra vadászgattak.

Minél beljebb utazgattak,
Csodálattal bámulgattak.
Hemzsegett a sok vadállat,
Jóllaktak, vagy prédát vártak.

Bogárka szíve dobogott,
Szeme fénylőn úgy ragyogott.
Ráismert a régi tájra,
Ahol járt, egykor, valaha.

A szavannát, hogy elhagyták,
Voltak ott hatalmas nagy fák.
Titkon kezdte már remélni,
Emlékezetét idézni.

Beteljesült régi vágya,
Feltűnt a törzsnek tábora.
Ugyan az, ahol ő lakott,
Melyről mindig álmodozott.

Ott van fekete testvére,
És neki törzsfőnök férje.
Álltak együtt sátruk előtt,
Várták a buszt, közeledőt.

Bejárták a fél Afrikát,
Piramisoknak városát.
Látták a Nílusnak vizét,
Őserdőknek a rémségét.

Mégis erre várt Boglárka,
Az utolsó találkára.
Ahol emberevők éltek,
Kannibálok, vademberek.

Őket megszelídítette,
És jó útra térítette.
Kisfiúnak megmentése,
Volt ennek az eredménye.

21-IK STRÓFA

Megtették a dzsungeljárást,
Elefántháton utazást.
Élményekkel telítődve,
Szórakozva, nevetgélve.

Mégis csak a törzshöz vágyott,
De magát nem fedte fel ott.
Mint a többi utastársa,
Elvegyült a társaságba.

A törzsfőnök felesége,
Egyre nézte, figyelgette.
Ám, elbizonytalanodott,
Mégis egyre kutatgatott.

Bogárka fekete haja,
Volt a bizonytalansága.
Szemeibe mélyen nézett,
Hangjára még emlékezett.

Feladta a kétes reményt,
Rájött nem ismerte őt rég.
Titkon azért mégis figyelt,
Várt egy ismert titkos jelet.

Közben kész lett a lakoma,
Nyárson sült gnúknak falatja.
A törzs ebben szakos volt már,
Szakmájuk lett a szakácsság.

Mióta embert nem ettek,
Turistákkal üzleteltek.
Csoportokat fogadtak ők,
A pénzforgalmuk is megnőtt.

A pénzt mikor megismerték,
Használták és megszerették.
Bejártak a városokba,
Vásárolni a boltokba.

Kecskelábas asztalokat,
Megterítették azokat.
Körülülték, eszegettek,
Ebéd után beszélgettek.

A törzsfőnök elmondotta,
Skalpjait megmutatgatta.
Előadta a múltjukat,
És annak változásukat.

Jött egyszer egy Vörös asszony,
Csodálatos, gyönyörű volt.
Megmentette a fiunkat
Hároméves, Szudánunkat.

És két szomszéd törzsnek fiát,
Nem ettük meg (a) két daliát.
Azóta boldogan élünk,
Nincsen harcunk, ellenségünk.

Azóta nem láttuk soha,
Fiunkon van a nyaklánca.
Ekkor elhallgatott gyorsan,
Asszonyához szólt, hangosan.

Valamit most észrevettem,
Végre megvan az a várt jel.
Hozd ki a kicsi ládikót,
Benne van régi emlék ott.

Sietősen ment az asszony,
Térült-fordult máris ott volt.
Kivette a kis dobozból,
A kicsike kis csomagot.

Kibontotta rátekintett,
És az asszonyának intett.
Bogárkára rámutatott,
Hajában van, egy vörös folt.

Egy kis tincs, mely ereklye volt.
Levágta a néger asszony.
Mikor aludt Vöröske ott,
Emléktárgyként megmaradott.

Ilyen nincs több a világon,
Ha egyezik az, jó nagyon.
Hasonlítsd össze hamar most,
Megvalósul régi álmod.

Így szólott a törzsnek ura,
Várt nyugodtan álldogálva.
A két szín pont megegyezett.
Fehértestvért leleplezett.

Vöröske, ki Bogárka lett,
Most már elismert ott mindent.
Lett erre nagy ováció,
Ölelkezés, ribillió.

A zűrzavar, hogy elmúlott,
Bogárka végre szót kapott.
Kereste ő a védencét,
Az egykori szökevénykét.

Válaszolt a boldog anya,
Büszkesége, hogy hol van ma.
Szomszéd törzshöz, beteghez ment.
Mivel ő híres orvos lett.

Haza is jön rövidesen,
Várjuk már most minden percben.
Elhunyt varázslójuk helyett,
Ő gyógyítja betegeket.

A hétnek a többi napján,
Korházban dolgozik rég már.
A távolban ló dobogott,
Jött egy férfi vágtatott ott.

Hazaérve, tárt karokkal,
Szeretettel, boldogsággal,
Üdvözölte a családot,
És a sok-sok táborlakót.

Szudán fiam szólt az apa,
Figyelj jól, most a szavamra.
Kisgyermekként csatangoltál,
Halálos veszélyben voltál.

Itt van nálunk a hős asszony,
Ki megmentett oroszlántól.
Bogárkára rámutatott,
Köszöntsd őt, ki visszahozott.

Az orvosból kitört a vad,
Asztalt ugrott nagy elánnal.
Leborult az asszony elé,
Könnyhullás közt, úgy köszönté.

Elérzékenyült Bogárka,
Szudánt karjaiba zárta.
Rosszcsontocskám, hogy megnőttél,
Szépférfivá cseperedtél.

Alig vártam, hogy lássalak,
Örömkönnyek patakzottak.
Nem gondoltam, hogy még egyszer,
Viszont látlak szeretettel.

Adok még egy ajándékot,
Amely mindentől majd megóv.
Varázslótok adta nekem,
Vigyázott rám a tengeren.

Óvjon téged mindörökre,
S közben reám emlékezve.
Jussak eszedbe ezután,
Többé nem találkozunk már.

Bogárka búcsúzni kezdett,
A csoport is igyekezett.
A buszokhoz elindultak,
A motorok meg felbúgtak.

A törzsfőnök közbe szólt most,
Innen el nem indulhattok.
Nagy ünnep lesz mindenkinek,
Amíg tart senki (el) nem mehet.

A Tam-tamok megszólaltak,
Ősi ritmust előadtak.
Harsogott az őserdő is,
Felcsengtek énekeik.

Egymásba karoltak mind ott,
Méla bús dal szárnyra kapott.
Benne volt egész életük,
Örömük, és szenvedésük.

Majd hirtelen átváltottak,
Fergeteges táncot roptak,
Tábortűznek a fényénél,
Nem volt szebb e szenvedélynél.

Elkészült a nagy lakoma,
Estebéd, vagy tán vacsora.
Ettek-ittak önfeledten,
Örömök közt békességben.

Vadállatok sem pihentek,
Dob hallatán megremegtek.
Az őserdő is visszhangzott,
Abban ilyen még sosem volt.

Hajnalig tartó mulatság,
Kimerültség és fáradtság.
Véget vetett, csendet intett,
Vendégnek, bennszülöttnek.

Búcsút intettek egymásnak,
Majd a buszokra felszálltak.
Szudán is velük utazott,
A Nap felkelt hajnalodott.

Hurráztak az erdőlakók,
Buszok mellett futottak ott.
Majd csendesen lemaradtak,
Emlékeket megtartottak.

Száguldott a két busz gyorsan,
A hajóhoz rohamosan.
Készen állt a hosszú útra.
A nagy vízen ringatózva.

Egyesével mind felszálltak,
Egyedül Boglárka maradt.
Szudánt karjaiban tartva,
Fájószívvel álldogálva.

A hajókürt jelet adott,
Ahogy induláskor szokott.
Szudán Boglárkát kísérte,
Karjaival átölelte.

Fenn a hajón utoljára,
Térdre borult meghatódva.
Megköszönte az életét,
Boglárkának nemes tettét.

Zsebébe nyúlt ajándékért,
És egy örök szép emlékért.
Zsebóráját vette elő,
Átnyújtotta, remegve ő.

Színarany volt, csodás lánccal,
Csillogó szép gyémánt pánttal
Ha majd otthon reá nézel,
Emlékezz a feketékre.

Úgy adta át ajándékát,
Vele szívét, lelkét talán.
Leszállt a hajóról aztán,
Könnyes szemmel lesétálván.

A vitorlák megfeszültek,
Gyorsulva szelték a vizet.
Szudán csak állt, némán, búsan,
Mégsem bánkódott magában.

Megismerte a pótanyját,
A világ legszebb asszonyát.
A hajó egyre kisebb lett,
Majd egyszer az el is veszett.

Elnyelte a nagy messzeség,
Hátrahagyva az emlékét.
Többé sosem találkoztak,
Az évek lassan elszálltak,

Hírt sem hallottak egymásról,
Emlék lett a búcsúszóból.
Vöröske, azaz Boglárka,
Visszatért a magányába.

A ház ajtaja nyitva állt,
Fogadva népes családját.
Kilencvenkilenc unoka,
És a sok kis dédunoka.

Naponta őt felkereste,
Szeretettel dédelgette.
Barátok és ismerősök,
Boldoggá tették mindig őt.

Az idő rohant, és eljárt,
Nem kímélt embert és határt.
Egy volt, ami nem változott.
Boglárka még mindig szép volt.

Ráncok rajta sosem voltak,
A léptei lelassultak,
A sétái rövidültek,
Egyszer aztán meg is szűntek.

Csodás tengerkék szemei,
Mindig kutattak valamit.
Mint egykoron, hajóútján,
Ámulattal kalandozván.

Sokáig nem jött rá arra,
Mi az, amik hiányoznak.
Hosszú életének titka,
Annak tán fiatalsága.

Boglárka ült díszes trónján,
Magányosan álmodozván.
Eljött a nap, s megérkezett,
Boglárka pont százéves lett.

Benépesült nagy szobája.
Eljött mindenki hozzája.
Körülvették rajongással,
Szerető odaadással.

Megkérték, hogy mesélje el,
Az életét hitelesen.
Csengőhangján hozzákezdett,
És semmit ki nem feledett.

Aranyapó szavaival,
Fejezte be tanácsával.
Nehéz tisztességben élni,
Nagyon nehéz, de megéri.

A szavai elcsuklottak,
Szempillái lecsukódtak.
Hajóra szállt, indult tova,
Az örökkévalóságba.

Makó, 2017-04-25 és 05-08.