KIALSZIK A RIVALDAFÉNY

Kialszik a rivaldafény,
Vége van már a műsornak.
A bohóc is pihenni tér,
Vidámsággal nem kacagtat.

Jókedve sokszor csak felszín,
Bús lelkében gondok vannak.
A közönség azt nem látja,
Mert bánatát nem mutatja.

Festet arca, eltakarja,
Ami szívében lakozik.
Cirkuszának a porondján,
Esik, bukik, csetlik, botlik.

A gyerekeknek kedvence,
Mindig ujjongva ünneplik.
Vörös orrát, nagy cipőjét,
Tarka ruháját nevetik.

Harsány hangja, kacagása,
Betölti az egész sátrat.
Amikor sír könnyet ontva,
Az igazit utánozza.

A manézsnak varázslója,
Artistáknak utánzója.
Kötéltáncost is eljátssza,
Lenn a földön sétálgatva.

Székmellé ül, hanyatt esik,
Talán sajnáltatja magát.
Groteszk mozdulataival,
Rögtönöz sok paródiát.

Trombitáját veszi elő,
Májsztró, int a karmesternek.
Fújni kezdi a hangszerét,
De az nem szól, hanem recseg.

Száját törli, újra kezdi,
Próbálgatja, erőlteti.
Nagy cipője taktust veri,
A homlokát törülgeti.

Azután komolyra fogja,
Egy szép melódiát fújva.
A közönség elámulva,
Ütemesen megtapsolja.

Társa lép be, incselkedik,
A trombitáját elkapja.
Van másik, nevetve mondja,
Nagy zsebében kutatgatva.

Kornettjét húzza hát elő,
Azon dallamát cifrázza.
A másik bohóc nem hagyja,
Tőle ismét elorozza.

Van másik, azt hangoztatja,
Zsebbe nyúl fenékig abba.
Más hangszert húz ki majd onnan,
Folyton-folyvást úgy folytatja.

A gyerekek hahotáznak,
Éles hangon sikongatnak.
Nagy élmény a két maskara,
Nekik a boldogságukra.

Az élet is ilyen cirkusz,
Néha egymást is megbántjuk.
De az nem vicc az, valóság,
S eltiporjuk régi álmunk.

Kialszik a rivaldafény,
Vele meghal, a régi kép.
Feladjuk a sok szép reményt,
Ábrándokból az ébredést.

Makó, 2017-06-11