ELMENT BRÚNÓ

Elment Brúnó, messze van már,
Udvarunkon, ő már nem vár.
Nem örül, ha hazamegyek,
S elvitte a szeretetet.

Itt maradt nekem emléke,
Mind örökre mesés lelke.
Nem járjuk az utcák hosszát,
Nélküle üres a határ.

Csoda kutya volt ő mindég,
Rá nevetett sokszor az ég.
Áldását idáig szórta,
Most a halál elragadta.

Tizenhárom évet kapott,
Gyorsan eltelt, és elkopott.
Pedig, hogy tudott szeretni,
Azt nem lehet elfeledni.

A kutyáknak, kutyája volt,
Tiszta szívvel ragaszkodott.
A hű társam így lett nekem,
Neki ezt sosem feledem.

Szemeit, ha rám emelte,
Csillogott benne a lelke.
Mosolygott rám, mindig láttam,
Szívében nagy boldogság van.

Tudta, s biztosan érezte,
Elfogy egyszer majd ereje.
Én is tudtam, nincs mit tenni,
És el kell majd egyszer válni.

Az életnek törvénye ez,
Ellene tenni nem lehet.
Mégis úgy szerettem volna,
Ha még pár évet kaphatna.

Ijedten láttam meg rajta,
Őszülni kezdett az álla.
De őt ez sosem zavarta,
Nem volt tükre, így nem látta.

Érezni meg nem érezte,
Fogy az idő, s egyszer vége.
A hűsége lefoglalta,
Jósága meg áradt róla.

Kezdett öregesen járni,
Néha búsan elmerengni.
Figyeltem a hangulatát,
Titkon lestem gondolatát.

Nem volt beteg, nem fájt szíve,
Mindig nyugodt volt a lelke.
Futva szaladt sokszor hozzám,
Farkcsóválva, fejet hajtván.

Szerette, ha simogattam,
Masziroztam, gyógyítottam.
Bíztam benne, hogy majd nyerek,
Időt és sok szeretetet.

Örültem jó étvágyának,
És a huncut játékának.
Ilyenkor oly boldog voltam,
Semmi rosszra nem gondoltam.

De a sors mégis közbeszólt,
Elragadta tőlem Brúnót.
Nem szenvedett, csak elaludt,
Méltósággal útnak indult.

Sír az ég is, hull a könnye,
Mintha minden érte lenne.
Felhők borítják az eget,
Elment, akit úgy szerettem.

Makó, 2014-05-14