NINCS BÚCSÚZÁS

Nincs búcsúzás, mely ne fájna,
Boldogságnak ez az ára.
Mit széttép az idő szava,
S befelé könnyet hullajtva.

Két szív mikor együtt dobog,
Mily csodás az olyan dolog.
Békességben, szeretetben,
Élni, tervezni csendesen.

Kincses-sziget volt az álmunk,
Álom marad, s nem álmodunk.
Vágyaink, ha tovaszállnak,
A remények szertehullnak.

Aki marad, emlékezik,
Lelke siváran tengődik.
Gondolatban messzire jár,
S téllé változik minden nyár.

Aki elmegy, mindent elhagy,
Felfogni nem tudja az agy.
A terv léggé, hogyan válik,
A szép, űrré, mért változik?

A szavak csak szavak voltak,
Hangzatosan elhangzottak?
Ez nem lehet, nem is igaz,
Hiszen a szó értelmet kap.

Nem ígértünk soha semmit,
Nincs mit szegni, s elfeledni.
A szigetünk elárvul majd,
S az idő lassan, elrohan.

Begyógyítja a sebeket,
A megsérült érzelmeket.
A fénykép fiókba kerül,
Pihen ottan, fénytelenül.

Szívünk rég együtt dobogott,
Lelkünk csodákról álmodott.
Miénk volt az egész Maros,
Lábunk alatt folydogált ott.

Néztük együtt nyugodt vizét,
Vigyázott ránk fentről az ég.
Nekünk dalolt a sok madár,
Télen ott is sivár a táj.

Külön-külön ez vár majd ránk,
S elnyel mindent a távolság.
Míg a Maros tovarohan,
Egy nap lelkünk is megrokkan.

Felétek is lesz sok madár,
De arra már más nóta jár.
A miénket nem is tudják,
Nincs ott Maros és boldogság.

Kezem, hogyha tollat ragad,
Nélküled én, mit is írjak?
Hazug betűk sokaságát,
Nem írom le, – nincsen tovább.

A tény jelent igazságot,
Mára minden megváltozott.
(Ha) menni akarsz, ne nézz vissza.
Szemeid könny ne borítsa.

Regénybeillő a sorsunk,
Harmadszor nem találkozunk.
Nem éltünk az ajándékkal.
Játszottunk csak a vágyunkkal.

A fentiek így rendelték,
Nem lázadozom tovább én.
Megmaradsz nekem örökre,
Lelkem mélyén, emlékembe’.

Makó, 2014-05-28