AZ EMLÉKEK HÍDJÁN

Az emlékek hídján jártam,
Némán, csendben bandukoltam.
Néha-néha meg-megálltam,
S tovább mentem megfáradtan.

Tűnődtem a napsütésben,
Simogató melegében.
Az őszi táj káprázata,
Elbűvölt a magányomba’.

A sárguló falevelek,
Kavalkádja nekem intett.
Lágyszellőnek fuvallata,
Merengésem feloldotta.

Néztem ámulattal messze,
Fel a magasságos égre.
Tanúja az, sok titoknak,
Jelennek és fájó múltnak.

Múltidézés a jelenben,
Megjelent a képzeletben.
Körülvette alakomat,
Amely kissé már megrokkant.

Az utamon senki nem járt,
Annak végén valaki várt.
A holnap lesz ott a határ,
Mi örökkön magába zár.

Végállomás-, nincs kiírva,
Hiszen azt mindenki tudja.
Nincs tovább csak emlékezés,
Megfakul ott minden érzés.

Gondjaim közt így haladtam,
A remegő lábaimmal.
Tüdőm zilált, néha sípolt,
Olyan volt ez, mint egy sikoly.

Az évek, ahogyan múlnak,
Minden lassul, és megfárad.
A múltba, ha visszanézek,
Onnan érkezik üzenet.

Figyelmeztet, óva intve,
Reményeket félre téve.
A jövő már utópia,
Álom csupán az árnyéka.

Agyam lüktet, szemem tán sír,
Piros, mint a hajnali pír.
Lelkem zokog elárvulva,
Csodát nem vár, többé soha.

Egyirányú lett az utam,
Hátra hiába fordultam.
Visszafordulni nem lehet.
Bármily szép is a kikelet.

Mentem, mentem, mentem tovább,
Néztem a napnak árnyékát,
Egyszerre csak leáldozott,
Messze távol alábukott.

Lejárt ideje, nincs tovább,
Nála mindig ez a szokás.
De jó volna őt követni,
És reggel újra kezdeni.

Nálam más itt a regula,
(Ha) elmegyek, vissza nincs soha.
Ezért járok gondolkodva,
Halálfélelmet kizárva.

A haláltól én nem félek,
Mert az csak pillanat lehet.
Az úttól mi hozzá vezet.
Számomra ez félelmet kelt.

Makó, 2019-10-22