MAGAMNAK JÁTSZOM!

Magamnak játszom én eztán,
(Az) utolsó koncertem után.
Közönségem hiába vár,
Vége van, és nincsen tovább.

Azaz átkozott nyolcvan év,
Mindent elront az öregség.
Megvénültem, az a való,
S ez a tény fújt takarodót.

Harmonikám el nem hagyom,
Nekem az, igaz vágyálom.
Hatvanöt éve van velem,
Simogatta mindig kezem.

Csengő hangja sírt, zokogott,
Vagy teremtett hangulatot.
Hozzám simult, mint egy dáma,
Kinek szerelem a vágya.

Átölelte vállaimat,
Úgy várta akkordjaimat.
Érezte a boldogságom,
Nélküle nincs maradásom.

Naponta kezembe veszem,
Amíg bírom, csak azt teszem.
Együtt utazunk messzire,
A zenének szépségébe.

Madrid, Párizs, Róma, New York,
Az igazi állomások.
Bejárjuk a nagyvilágot,
Kottáim a kalauzok.

Nincs megállás, talán soha,
A tíz ujjam azt diktálja.
Billentyűin futkároznak,
Dallamokat úgy alkotnak.

Fújtatója el nem fárad,
Az neki dinamikája.
Összeköti a hangokat,
Orgonához hasonlóan.

A legátó, és staccato,
Lehet a stílusalkotó.
Hangvátók, és regiszterek,
Sok-sok hangszínt teremtenek.

Ezek kísérnek utamon,
Mindig rájuk támaszkodom.
Lemondani róluk vétek,
Ők adnak sok vidám percet.

Nótát, csárdást, táncdalokat,
Operettet, áriákat,
Keingőket, vagy polkákat,
Játszom rajta, váltogatva.

Abbahagyni azt nem lehet,
Nélkülük üres az élet.
Hangszerem szólt mindenkinek,
Táncolóknak, éneklőknek.

Az utolsó fellépésen,
Tamon Erikának zengett,
Segítette az énekét,
Én meg annak a szépségét.

A közönség tapsorkánja,
Fülembe cseng, muzsikája.
Elfeledni azt nem lehet,
Mosolyt, és boldog perceket.

Hiányoznak, amíg élek,
A felhőtlen boldog percek.
Hangszeremnek köszönhetem,
Hogy ezt vénen is megéltem.

Makó, 2019-10-24