MILYEN IS VOLT 1944-BEN MAKÓN A HÁBORÚ KIMENETELE?

A 85 éves Mágori István barátom, aki fiatal leventekorúként élte át a makói harcokat, megosztotta velem egy életre szóló szörnyű eseményeknek emlékeit, melyek az akkor mintegy 40 ezer főt számláló városunkban folyó harcok áldozatairól, és a rettegő városlakókról szólnak.

Idézem az emlékezést: „Csepkó Berci barátommal a mai Bartók Béla zeneiskolával szemben lévő Lipták Gépműhelyben dolgoztunk, (Ma a Szegedi utcai ÁBC, és többemeletes házak állnak a helyén) mint ifjú segédek. Az akkori néprádió haditudósításait, és a sajtó közleményeit állandóan figyelemmel kísértük, mint ahogy azt minden Makón maradt ember tette abban az időben, hiszen nem volt egyetlen család sem a városban, amelyet a háború kimenetele nem érintette volna valamilyen formában.

1944. szeptember 24-én vasárnap a kora reggeli órákban a sziporkázó napsütés igyekezett felszárítani a fák sárguló falevelein lévő harmatcseppeket, miközben a madarak csivitelése szolgáltatta a zenét, a békés álmaikból ébredő embereknek, akik bizakodtak abban, hogy az öt éve tartó háború szele elkerüli a várost.
      Az idilli hangulatot barátom csörtetése zavarta meg, ahogy berohant Honvéd utcai házunk kapuján. Levegő után kapkodva mondta: Most hallottam, hogy a Leventeparancsnokság előtt a leventéknek kispuskát osztanak. Mint ifjú titánok rohanva mentünk a főtérre, hogy meggyőződjünk a hozzánk eljutott hír valódiságáról.
      Már messziről láttuk, hogy egy csendőr felügyelete mellet találnak gazdákra a kispuskák.
      A felfegyverzett leventék kettesével elindultak határszemlére, ahonnan kora délután sietve jöttek vissza, mert Kovács Miska elmondása szerint rájuk lőttek.
      Amint ott nézelődtünk csikorogva fékezett egy teherautó, majd megállt. A platón két csendőr volt, az egyik feküdt, a másik térdelt, kezében fegyverét szorongatva. A vezetőfülkében egy bekötött fejű csendőr ült a sofőr mellett. A Battonya felirattal ellátott jármű vezetője idegesen kérdezte: Merre van a Kórház?
      Miután útbaigazítottuk nagy sebesen elhajtottak.
      Mi is elindultunk haza, mivel egész nap nem ettünk semmit.

Másnap szeptember 25-én hétfőn munkába álltunk, de sehogyan sem akart menni a dolog, mivel a távolból egész nap, robbanások, lövések hangja volt hallható. Mindenki tudta, hogy közelednek az orosz csapatok előőrsei.
Délben kétórás ebédszünet volt, s ekkor hazamentem ebédelni. Miközben elfogyasztottuk édesanyám szegényes főztjét, egyre erősebben hallottuk a fegyverek fülsiketítő ropogását. Kimentünk az udvarra, ahol felettünk süvítő lövedékek szálltak, és pár pillanat múlva szörnyű robbanás után, tetőcserepek hulltak alá minden felé.

Tanácstalanok voltunk, hogy mit tegyünk, de búvóhely sehol sem volt. Ekkor kimentünk az utcára, ahol életem első háborús élményével szembesültem:
A közeli Kiss Feriék házán óriási lyuk tátongott, melyből füstfelhő szállt a magasba. Még fel sem ocsúdtunk a nagy ijedtségből, amikor egy újabb találat megölte a szomszédba igyekvő Nagy Józsi barátom szüleit.
Az utca lakói igyekeztek fedezéket keresni, amikor felbúgott egy repülő motorjának hangja, és egyenesen a Kisállomás felé tartott, ahová az előző nap sok magyar katona érkezett.
A pilóta célt tévesztett, és nem az állomásra dobta le a három bombát, hanem a Justh Gyula utca felett oldotta ki azokat. Hatásukra egy ház teljesen romba dőlt.

A Kisállomásról a magyar katonák erőltetett menetben haladtak el előttünk az Aradi utca felé, ahol elkanyarodtak Apátfalva irányába. A gyalogos sereget egy lovon ülő százados vezette, kezében géppisztollyal. A menetet trén kocsi követte, amelyen egy remegő németjuhász kutya feküdt meghunyászkodva.
A hirtelen támadást aránylag csendes délután követett.

Másnap hallottuk csak, hogy a város másik részében tovább folytatódtak a harcok, és amint a tűzoltóparancsnok családjával, tűzoltóautón Földeák felé menekült, a partizánok feltartóztatták őket, és amikor a parancsnok előrántotta pisztolyát, lelőtték.

A viszonylag csendes délutánt félelmes éjszakai harcok követték, amikor a régi Tisztviselőtelepet (Ambil szikvizes környékét) és a Kísérleti Gazdaság körüli részeket is bombázták az oroszok, mely bombákból egy többmázsás fel nem robbant bombát évtizedekkel a háború után találtak meg építkezés közben.

A Honvéd utca, Makó legszélső utcája, ezért édesanyámmal az utcai szobából átköltöztünk a belső helységbe, a nagyobb biztonság érdekében. Édesanyám, bátyám katonaládáján ült és sírt egész éjjel, mivel mindkét bátyám, és a sógora is a fronton volt, akikről semmit sem tudott.
Én egy ágyon próbáltam aludni valamelyest, hogy erőt gyűjtsek másnapra.
Amikor kivilágosodott kinéztem az ablakon, és mivel semmit sem láttam, kimerészkedtem az utcára. Nagy meglepetésemre két házzal odébb Berci barátom és apja (aki az első Világháborúban oroszfogságba esett, és ott megtanul oroszul) békésen beszélgettek az őket körülvevő orosz katonákkal.
Nem sokkal az orosz katonák távozása után rohant hozzánk egy másik szomszéd, az öreg Gál Imre bácsi bosszúsan, öklét rázva az oroszok után, és bánatosan mondta: „Az egyik orosz bejött hozzánk, és ellopta a konyhából az órámat, a bicskámat, valamint az udvaron lévő kerékpáromat.”

Ez idő alatt a főtéren kemény harcok voltak, mindkét oldalon sok halottal. Amikor a harcok elcsendesedtek, valóságos szabadrablás alakult ki.
Feltörték az üzleteket, és mindenki vitt a készletekből annyit, amennyit elbírt.
Amikor az oroszok kiszorították a fosztogatókat a főtérről, behatoltak a temetkezési vállalat helységébe, ahonnan a koporsókat kihordták az utcára, és halottaikat a Hősök Szobrának a kertjében eltemették.
A magyar foglyokat pedig Románia legkegyetlenebb lágerébe Fogsániba hajtották az Aradi úton.
Ezután egy ideig állóharc alakult ki a Szegedi utcán, de végül a túlerő ellen kénytelenek voltak a magyar katonák hátrálva Kiszombor felé átmenni a hídon. Miután átértek, rövid idő múlva óriási detonáció rázta meg a levegőt, mely robbanástól a két Maros-híd megsemmisült.

Berci barátom apja csősz volt az ugari határban. Tőle hallottuk, hogy milyen komoly harc volt a külterületi térségben is. Berci ekkor 18, én 19 éves voltam.
Elindultunk a Gyilkos-tó mentén a Mikócsadüllői csőszházhoz, hogy szemrevételezzük a harcok színterét, ahol ismét találkoztunk a háború borzalmával.
A vasúttöltés mellett 6 magyar katona holtteste volt látható, különleges testtartásban, kezükben fegyverükkel. Puskájukból a zománcozott vashüvelyt szerették volna kiverni a csőpucoló vesszővel, hogy üzemképessé tegyék fegyverüket, miközben az oroszok támadásának estek áldozatul.

Továbbhaladtunk, és rövidesen elértük a csőszházat, melynek ajtaja fel volt törve. Amint beléptünk ránk mordult az a németjuhász kutya, amelyiket az előttünk elhaladó magyar katonák trén kocsiján láttunk. Ahogy közelebb mentem hozzá láttam, hogy az egyik első lába megsebesült. Bizonyára futás közben találat érte. Barátságosan vitézúrnak szólítottam, minek hatására megenyhült a bizalmatlansága, és megengedte, hogy megsimogassam a fejét.
Hálás tekintettel nézett rám, majd megnyalta a kezemet, jelezve, hogy bizalmába fogadott. Bekötöztük a lábát, de nem tűrte a kötést és letépte azt. Mikor elindultunk kifelé a kunyhóból, bicegve velünk jött. A sebét nyalogatva rövidesen meggyógyult. Hazaérve Berci apja vette pártfogásba, és olyan hűséges állat vált belőle, hogy nem volt tanácsos kezet nyújtani sem az öreg csősz felé, mert vitézúr azonnal ráugrott a bizalmaskodóra, de nem harapta meg, csak fogva tartotta, és várta a parancsot.
Katona gazdáit soha nem felejtette el, és ha valahol katonákat látott, farkcsóválva jelezte barátságos szándékát. Talán bízott benne, hogy egyszer rátalál az igazi gazdájára.
Amikor Albert bácsi nyugdíjba ment, az új csősztől több mázsa búzát kapott vitézúrért.

A csőszháztól mire hazaértünk, delet harangoztak az újvárosi templom harangjai. Édesanyám finom csirkepaprikással várt. Asztalhoz ültünk, de mielőtt elhangzott volna az asztali áldás, rettenetes, eddig még soha nem hallott fülsiketítő robaj lett hallható, amely olyan érzést váltott ki belőlünk, mintha eljött volna a világ vége.
Az asztalon gőzölgő csirkepaprikásról elfeledkezve kirohantam az utcára, ahol egy háborús csodaszerkezet volt látható, egy hatalmas monstrum a „Katyusa” más néven Sztálinorgona, amely egyszerre mintegy negyven aknát indított óriási robajjal.
A félelmetes gyilkoló gép Földeák felé volt irányítva, ahol a visszavonuló magyar katonák meneteltek.

Szerdán szeptember 27-én Berci komámmal bementünk a műhelybe, amelyet három utca határolt körül. A hatalmas udvaron oroszok voltak bekvártélyozva, és az itt felállított tábori konyhában készült az átvonuló seregük állandó, de kiadós étke.
A katonákkal hamar barátságot kötöttünk, oly annyira, hogy meginvitáltak bennünket étkezésükkor. Csemegének számított a Bérpalotában lévő Lélekcukrászdából elorzott méz, baracklekvár, és egyéb nyalánkságok.
Amíg ott lakmároztunk, a katonák pár lovas kocsival megérkeztek a rekvirálásból: szénát, zabot, kukoricát, és egyéb élelmet hoztak a lovaiknak.

Az orosz katonák a Maros töltésnél beásták magukat, ahonnan lőtték a Kiszombor közelében lévő magyarokat, akik visszatüzeltek, de néha túl hosszúra sikerült egy-egy lövés, így a magyar katonák lövedékeinek hatására, makói áldozatai is voltak ismét e tűzpárbajnak.

Bercivel naponta bejártunk a műhelybe, így közvetlen láttuk az oroszok szervezkedését.
Hét végén megjelent egy tiszt, és a raktárban lévő hordókat felnyittatta velünk, és úját beledugva az olajba ellenőrizte a viszkozitását. Harasó szóval bezártatta a hordókat, és kiguríttatta velünk az udvarra, nekünk pedig jelezte, hogy maradjunk a hordók mellett.
Kis idő múlva jött egy parasztember lovas kocsival, a bakon mellette az orosztiszttel, aki intett, hogy rakjuk fel a hordókat.
Mikor elkészültünk a pakolással, jelezte, hogy mi is üljünk fel. A kocsi elindult a töltés felé, és mikor odaértünk láttuk, hogy rengeteg orosz katona ásta be magát a töltés védelmében.
A töltésen áthaladva, ahogy az úton döcögött a szekér, nem messze az úttól egy halott katona feküdt, de az egyenruhája nem volt rajta. Kissé távolabb egy kiégett személykocsi vált láthatóvá, melynek volánjánál egy felismerhetetlenségig összeégett holttest volt.
Mikor elértük a Marost, a tiszt átkiáltott a túlpartra, ahonnan egy nagy ladikkal áteveztek a katonák, melyre felraktuk a hordókat, majd a tiszt intett, hogy engedjenek szabadon bennünket.
Tőlünk kissé távolabb a Maros-parton kivágott hatalmas fákból hidat eszkábáltak a műszakiak, melyen később átvonult az orosz sereg gépkocsikkal, tankokkal együtt.

Berci barátommal boldogan indultunk vissza, mivel már attól féltünk, hogy elvisznek minket is, valamelyik fogolytáborba.
A parasztot is elengedték, aki közzé vágott a pejkóknak, és vágtatva eltűnt, mint a kámfor, minket magunkra hagyva.
A Maros és a töltés között félúton jártunk, amikor Berci egy elhagyottnak hitt szép hosszú, piros vezetéket fedezett fel, melyet azonnal húzni kezdett maga felé. A leshelyből kiugrott a rádiós katona, és fegyverét ránk fogva pasli, pasli kiáltotta.
Ijedten tovább álltunk.
A fűben minden felé töltényhüvelyek hevertek. Felvettem egy hüvelyt, és egy gazdátlan tárt a makói háború emlékéként.
Mikor odaértünk a kiégett gépkocsihoz, felnyitottam a jobboldali ajtót, és az ülésről magamhoz vettem egy nagy franciakulcsot.
Mindhárom ereklyém a mai napig féltett emlékem

A háború befejezése után, a városban eltemetett hullákat felszedték, azonosították, (Hogy ki azonosította, nem tudom) és az orosz katonákat a Görög Katolikus Temetőben katonai tiszteletadással eltemették. Sok síron csak rendfokozat olvasható. Az egyik fejfán egy jóképű tiszt fényképe látható, akihez hosszú éveken át eljárt látogatóba az édesanyja.
Makó város önkormányzata példaértékűen gondoztatja a sírokat.

A magyar katonák holttestei a Széchenyi téren a Kossuth Szoborral szembeni sarkon voltak eltemetve, akiket felszedésük után a Római Katolikus Temetőben temették el, hasonló katonai tiszteletadással.
A gimnázium előtti II. Világháborús Emlékművön fel van írva az elesett hősök neve.
A történet befejezése után, még annyit mondott barátom:
Nem szép emlék, de mégis megőriztem.
Megköszöntem, hogy megosztotta velem egy életen át magába fojtott, szinte gyermekfejjel átélt borzalmakat.
Ahogy kezet nyújtott, mélyen a szemembe nézett, és talán észre sem vette, hogy egy könnycsepp lassú araszolással legördült becsületes öreg arcán!

A történetet Mágori István tanár elmondása alapján jegyeztem le, 2012-03-29-én, Makón.