A ZENE ÉS A TORNA

A nyári szünetekben minden évben, feltöltődnek energiával a jövő nemzedékéhez tartozó gyermekek, akik, ha néha fájószívvel, de mégis új reményekkel ülnek be az iskolák padjaiba, hogy tudásuk gyarapításával felkészüljenek a felnőttkori élet megpróbáltatásaira. 
Az elemi iskolák elsőosztályos gyermekeiből az évek múlásával komoly, gondolkozó nagy diákok lesznek, akiknek a további életük, ott az iskolapadokban dől el, és pályaválasztásuk alapja az újabbnál-újabb tantárgyak bevezetésének köszönhető, amikor kiszélesedik látókörük, és kialakul egy elképzelés a jövőt illetően.
Kilencévesen még senki sem tudja, hogy mit hoz a jövő.

Nővérem évekig tanult zongorázni, de tehetség hiányában erősen magázó viszonyban maradt e csodálatos hangszerrel a szorgalmas gyakorlások után is.
Ezért egy napon eljutott odáig a család, hogy ami nem megy, azt nem szabad erőltetni alapon befejeződött a zongoratanulásának többéves hiábavaló sanyargatása.
A lakásunkban ott volt a zongora, amire kilencéves koromig rá sem néztem, tudomásul vettem, hogy létezik, – de nem érdekelt.
Anyám ekkor gondolt egy nagyot, és merészet, majd kézen fogva kicsi fiát elvitt Urbán Gábor tanár úrhoz és beíratott zongoraórára.
A kezdeti nehézségek után, pár hónap elteltével kisebb zongoradarabokat kezdtem tanulni.
Eleinte nem tetszettek az unalmas skálázások, dallamtalan gyakorlatok, de mikor kis etűdökkel gazdagodott az oktatásom, kezdtem örömömet lelni a gyakorlásban.

Egy alkalommal kitört belőlem a régi csínytevő gyerek, és miután a gyakorlás helyett játszótársaimat helyeztem előtérbe nem maradt időm megtanulni a feladott leckét, és készületlenül mentem órára.
A tanár úr eleinte türelmesen javítgatta a meglehetősen sok hibát, melléütést, majd türelme fogytán ő nem ütött mellé, és megpofozott.
Az oktatásnak ez a változata nem nyerte meg a tetszésemet, és amikor felesége kihívta valamiért a szobából, összecsomagoltam a kottáimat, és köszönés nélkül távoztam.
Mindössze fél év telt el, amikor otthon bejelentettem, hogy soha többé nem megyek a tanár úrhoz zongoraórára.
Anyám, aki hallotta, hogy kezdek ügyesen zongorázni, nem adta fel, és keresett másik zongoratanárt, reménykedve abban, ha már a nővérem cserbenhagyta, én nem követem el szintén vágyinak megcsúfolását, hisz minden álma az volt, hogy megtanuljunk, zongorázni.

Egy hét kihagyás után Dr. Szirányi Miklósné (Dr. Fabricius Márta, aki zenei doktor volt) lett az új zongoratanárom.
Mindent előröl kellett kezdenem, mivel Urbán Gábor nem zongoratanár volt, (csak tudott zongorázni) így nem a kellő alapokat tanította meg, tehát nem volt mire felépíteni az oktatásomat.
Márta néninek köszönhetően két év alatt négy év anyagát sajátítottam el.

Ekkor ötödik osztályba jártam már, amikor új testnevelő tanárt kaptunk Vékony István személyében. A tanár úr korábban olimpiai kerettag volt, mint tornász, de egy sajnálatos esemény miatt abba kellett hagynia a sportolást.
Történ ugyanis, hogy lóháton a töltésről jött le, amikor egy asszony kerékpárral elébe hajtott, akit lovával elütött, és felbukott a ló is, a tanár úrnak pedig olyan szerencsétlenül tört el a válla, hogy karrierjének vége lett.
Kimaradt a magyar válogatott tornászcsapatból, és tanítani kezdett, mint testnevelő tanár, aki egyéniségének köszönhetően egy valóságos mágus volt.
Ez az adottsága a zongoratanulásom végét jelentette, és bejelentettem otthon, hogy abbahagyom a zongorázást.
Tehát a torna miatt befejeztem a zongorázást.

Márta néni kérlelte anyámat, hogy beszéljen rá a folytatásra, mert tehetségem nem szabadna kiaknázatlanul hagyni. Hajthatatlan maradtam, mire Márta néni ismét felkereste anyámat, és felajánlotta, hogy amennyiben anyagiak miatt nem járok órára, akkor tanít ingyen addig, amíg nem tudjuk fizetni a tandíjat. Anyám elmondta, hogy sajnos nem erről van szó!

Tehát a zenetanulásommal elkezdődött valami, ami abbamaradt, de mint a későbbiekből majd kiderül, lényembe betáplálódott, akkor még tudatomon kívül a zene szeretete, mely egy beépített feltételes reflexként tovább érlelődött bennem.
Két és fél év zongoratanulás, ennyi volt, azaz idő, amit tanári irányítás mellet eltöltöttem egész életemben. Soha többé nem tanultam semmilyen tanárnál zongorázni.
Szolfézsórára sem jártam sohasem.
Egy időre itt megállt az élet a zenetanulás terén.

Mintegy álomkép a torna lett az eszményképem, és hasonlóan több iskolatársamé is. Egymás után nyertük meg a városi, járási, megyei tornászbajnokságokat általános iskolai szinten, annak ellenére, hogy nekünk nem volt tornatermünk.
A versenyekre, amíg le nem esett a hó, a víztorony előtti téren (akkor még nem volt meg a víztorony) készültünk fel.
Elérkezett a megmérettetésünk legmagasabb szintje: Az országos bajnokság.
Tanárunk lelkesítő bíztatása mellett utaztunk fel Budapestre, már, mint nyolcadikos gyerekek a versenyre, ahol hatodikak lettünk a 19 csapat között.
A verseny rendezői nem hitték el, hogy tornaterem nélkül az utcán készültünk fel e rangos megmérettetésre.
A mi iskolánk volt az egyetlen a megyei bajnokságot nyert csapatok között, akik részt vehettünk az országos bajnokságon, úgy, hogy tornatermünk nem volt.
A többi iskolák mind jól felszerelt tornateremmel rendelkeztek.
Ez az országos bajnokság volt az utolsó általános iskolai versenyünk.

Továbbtanulási kérelmem a debreceni Vegyipari Technikumba adtam be, melyet az iskola el sem küldött, mivel Makón a gimnáziumban nagy hagyománya volt a tornának, és Tarjányi László Testnevelő tanár, aki sokszor pontozott az általános iskolai versenyeken, igényt tartott rám, mint tehetséges sportolóra.