GALAMBOK

Szomszédunknak, Böjti Bandi bácsinak legalább 200 fésűs (purszli) galambja volt, melyeket különböző falkákban röptette. Hosszú rúdra erősített zászlószerű ronggyal hajtotta a tetőn meghúzódó galambokat.
Mikor elkezdtek körözni a ház fölött, egyre magasabbra szálltak, és órákig rótták a köröket.
Az ilyen röptetéseket időnként zsűri ellenőrizte, és így mérték össze pontozással a tenyésztők állományainak teljesítményét.
Néhanapján egy héja, vagy kánya vámot szedett a falkából, ami ellen semmit sem lehetett tenni.
Hétvégeken, amikor Bandi bá nem dolgozott, a házvégén lévő létrán ácsorogott, és a galambház ajtajában könyökölve, félnapokat elgyönyörködött állományában.
A galambok vérvonalán kívül az etetés is döntő szerepet játszott a versenyeken elért eredményeikben.

Egyik barátom postagalambokat tenyésztett, melyek röptetése utaztatással történt.
Ládáikban elvitték a galambokat a gyűjtőhelyre, ahonnan vonattal vagy repülővel szállították a kijelölt helyre, ahol kiengedték a hatalmas falkát, és ezután kezdődött a verseny, olyan formán, hogy érkezésükkor órával regisztrálták a gyűrű számát. A regisztráció után percnyi pontossággal lehetett tudni, hogy mennyi idő alatt tette meg a galamb a versenytávot. A regisztrációk összevetése után dőltek el a helyezések.

Miután rendszeresen figyelemmel kísértem e galambok életét, szokásait, versenyeit, elhatároztam, hogy én is tenyésztő leszek.
Rövid idő alatt sikerült tatám révén szerezni egy pár gyönyörű postagalambot, melyeket zárva kellett tartani, mivel öreggalambok voltak, és kiengedés után azonnal hazamentek volna.
Az adományozó kérése az volt, hogy amikor párszor keltettek nálam engedjem haza őket.
Időközben sikerült máshonnan is szereznem (Ezek fiókok voltak) galambokat, annak érdekében, hogy ne váljanak galambjaim belterjes tenyésztés következtében elkorcsosultakká.

Mikor mintegy húsz főre növekedett a falkám, kiengedtem őket.
Az első pár, ahogy szabad lett azonnal elrepült vissza a volt tenyésztőjéhez, aki ekkorra elköltözött régi házából. A galambházat elbontották, így nem találták költőhelyüket. Hetekig a régi háztetőn tanyáztak, de egy nap megunták a kirekesztettséget, és legnagyobb örömömre visszajöttek hozzám, és ott is maradtak.
Kora tavasztól késő őszig szinte semmit nem kellett adnom vízen kívül a falkámnak, mert kijártak a szántóföldekre szedegetni.
A helyük mivel fűtött helység felett volt, egész télen alkalmas volt keltetésre.
A fiókák egy részét mamám kivitte a piacra eladni, és az értük kapott pénzért eleséget vásárolt. Így galambjaim önellátók lettek.
Nagyon megszerettem a gyönyörű madarakat, és hasonlóan Bandi bácsihoz tizenkét évesen is örömömet leltem figyelésükben, és nézegetésükkel.
A tenyészetem sok esetben kárt szenvedett, és a fiatal fiókok gyakorta elmentek.
Ezt a jelenséget elmeséltem Kiss Jóska bácsinak, a város egyik legnagyobb tenyésztőjének, aki pár házzal odább lakott tőlünk, és kikértem a véleményét, hogy mit tehetek a galambjaim elveszése ellen.
Jóska bácsi egy olyan tanácsot adott, ami ma már nevetségesen primitív ötlet lenne, de mint tizenkét éves gyerek boldogan megszívleltem, a viccnek szánt adomát, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad meg is valósítom azt.

Szerezz kisfiam valahonnan egy emberi koponyát, és ha abból isznak a galambjaid, sohasem fog elmenni egy sem.
Sokáig törtem a fejem, hogy honnan juthatnék egy ilyen „itatóedényhez”.
Már elég sok idő eltelt, mikor egy nap kedvenc játszóterünkön, a temetőben kalózkodtunk, mikor észrevettem, hogy az egyik kripta vége kidőlt, és látható volt a koporsó benne.
Senkinek nem szóltam, de már biztos voltam abban, hogy végre lesz a galambjaimnak „itatókoponyája”.

Késő délután, amikor már elnéptelenedett a temető, tatám kőműveskalapácsával, és zseblámpával felszerelkezve elmentem a kriptához. Óvatosan körülnéztem, és mikor meggyőződtem róla, hogy senki sincs rajtam kívül a temetőben, hozzáláttam kibővíteni a leomlott falat, hogy be tudjak bújni.
Nem nagy erőfeszítésbe telt, mivel az időjárás hatására, a téglákat összetartó malter, szinte teljesen elporladt.
Mikor sikerült akkora lyukat kibontanom, hogy be tudtam bújni, ismét körülnéztem, körbejárva a kriptát, majd mikor láttam, hogy eljött az én időm, kissé bebújtam a lyukon, és kőműveskalapácsommal megpróbáltam kinyitni a koporsót.
Ahogy ráütöttem egy nagy rés keletkezett az elkorhadt százéves faalkotmányon. Kalapácsommal óvatosan kipiszkáltam a fadarabokat, és láthatóvá vált a békésen pihenő csontváz felejthetetlen „mosolya”.
Kissé megijedtem, de félelmem legyőzve kivettem az agykoponyát, gondolva arra, hogy szerencsétlennek már úgy sincs szüksége rá.
Nagyjából visszaraktam az általam kibontott téglákat, és a koponyát a szatyromba téve elégedetten távoztam a tetthelyről.

Másnap boldogan mondtam tatámnak, hogy most már nem fognak elmenni a galambjaim, mert hoztam itatónak egy koponyát.
Tatám szigorúarccal kérdezte: honnan szerezted azt te gyerek?
Röviden elmeséltem a történetem, mire tatám bosszúsan azt felelte:
„Ez hullarablás”. Hogy juthat eszedbe ilyen dolgot cselekedni?
Nem én találtam ki, Kiss Jóska bácsi mondta: Ha ebből isznak a galambjaim nem fognak elmenni.
Na, majd beszélek én a vén, tökéletlen, lókötővel, hogy mással szórakozzon ne veled.
Láttam, hogy haragszik tatám, ezért, hogy helyrehozzam a dolgot, megjegyeztem: „Estére majd visszaviszem”.
Még az hiányzik, – mondta – hogy meglássa valaki!

Végül ott maradt Tihamér, ahogy elneveztem a koponyát, és tatám segített egy keretet készíteni deszkából, hogy ne boruljon fel a galambok alatt, mikor isznak.
Az új itató használata után reménykedve figyeltem a fiókok kirepülését, és mikor láttam, hogy továbbra is előfordulnak veszteségek, igazat adtam magamban tatámnak, és ezután nekem is az volt a véleményem Jóska bácsiról:
Vén, tökéletlen, lókötő!

Évekkel később a kriptát kiürítették, és felújítása után eladták. Azóta egy másik család halottjai pihennek benne, és bízom abban, hogy nem volt még egy olyan galambász, mint én, így mindenkinek megvan a feje.

Idős koromban is, ha eszembe jut a történet, hallom tatámnak képzeletemben meg elevenedő szavait:” Ez hullarablás”!
Ilyenkor nyugtázom, és arra gondolok: „Szépen kezdődött az életem”.
A tanúságom annyi a történetből: Soha nem adok ilyen tanácsot senkinek, nehogy még egyszer előforduljon a városunkban koponyaszerzési akció!

A galambászattal rövidesen fel kellet hagynom, mert az egyesület vezetősége felszólított bennünket a kötelező röptetésre, ami költséges is lett volna, ezért eladtam két galambásznak az egész falkámat.
Ezek után soha többé nem voltak galambjaim, de most is örömöm telik benne, ha fejem felett köröző galambokat látok, vagy érdekes búgó hangjukat hallom valahol.