NYÁRI SZÜNETEK AZ ALSÓTAGOZATBAN

Miután iskolás lettem, az iskolaközi nyári szünetekben két részre oszlott a szabadidőm eltöltésének színtere.
Vagy, anyám boltjának környékén játszadoztunk az ott kialakult, a fentebbiekből már ismert újdonsült barátaimmal, vagy mamámékkal maradva a házunk környékén boldogítottuk a békés ott lakókat.

Abban az időben a város nagy részében még földutak voltak, ami nyáron azt jelentette: Reggel korán lovas kocsijukkal kimentek a földekre dolgozni a paraszt emberek, és estig, amíg haza nem indultak, semmiféle forgalom nem volt az utcákon, tehát zavartalanul, és minden veszély nélkül birtokunkba vehettük a közterületeket. Éltünk is az adott lehetőségekkel, és néha kissé elkapattuk magunkat, néha pedig hasznos tevékenységet folytattunk.
Ilyen hasznos időtöltésnek számított az is, mikor Papp Sanyi barátom kihajtotta szülei birkáit, és a 15-20 főt számláló falkára vigyáztunk.
Az út mentén, a házak előtti tereken dús legelő várta a falkát. A birkák apróra lerágták a füvet, így akkoriban nem kellett fűnyírózni ahhoz, hogy ne burjánozzanak a terek, és az árokpartok.
Volt olyan is, amikor Szabó bácsi honvédból terelte az 55-60 fős nyáját, és utcáról-utcára járva rendben tartották a házak környékét, miközben megtömték bendőjüket.
Ebben a falkában volt egy hatalmas kos, amelyik elől óvatosan, időben elmenekültünk, mivel ha idegenek kerültek a közelébe, megtámadta azokat, mintha ezzel védte volna háremét.
Betartva a játékszabályokat soha, semmi bajunk nem esett kos támadása miatt.
Egyik alaklommal egy jólöltözött úriember haladt el a nyáj mellett, és mikor észrevette, hogy cipőfűzője kibomlott, csomagját letette a fűre, és lehajol, hogy megkösse azt.
A kos, amikor ezt meglátta, kivált a falkából, és elindult az idegen felé, aki ott hajolva szinte felkínálta a fenekét az ingerült birka támadási felületéül.
Lélegzetünk is elállt, és feszült figyelemmel, néma csendben vártuk a következményt, amely nem sokáig váratott magára. Amikor a kos odaért a tetthelyre, két hátsó lábára állva indított támadást, az idegen égnek meredő feneke ellen.
A jól irányzott tukkolást követően, mint egy gyalogbéka úgy kinyúlt az út porában a szerencsétlen ember.
Bandánk, amely a támadás becsapódásáig néma csendben volt, hatalmas röhejbe csapott át, mintha egy karmester intette volna be a kárörvendő csapatot.
Az öreg juhász, amikor meglátta a balesetet, gamós botjával elkergette a felingerelt kost, és elnézést kért figyelmetlenségéért, melyért ő volt a felelős, majd felénk fordulva megfenyegetet bennünket a kárörvendő kacajunkért, de kaján arcán tisztán láttuk, hogy neki is tetszett birkájának hőstette.

Miután Szabó bácsi nyájával odábbállt, mi is behajtottuk Sanyi barátom birkáit, miközben azon tűnődtem, hogy hogyan tudnám önállósítani magamat, és hogyan tudnék szert tenni egy önálló nyájra, hogy ne kelljen kisegítő juhászként tevékenykednem barátom falkájának őrzésekor.
Hosszas gondolkodás után végre kiötöltem a megoldást, és máris rohantam, mamámhoz előadva képtelen ötletemet, melynek értelmében kecskéit szerettem volna kihajtani az utcára.
Kis huzavona után mamám ráállt tervem megvalósítására, és kötőféket téve a kecskékre, kinyitotta a kaput előttem, és boldog mosollyal kivezettem a két gidát.
Az utca gyerekei azonnal körbekapták a tejautomatákat, miközben mamám lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázok rájuk, és felelevenítette a Dón kanyari esetemet.
Papp Sanyi, mint régi juhász javasolta, hogy vezessük a kecskéket a temető lícium kerítéséhez, mert ezeknek, az állatoknak kedvenc eledele az a növény.
Mikor a temető közelébe értünk, alig lehetett tartani a gidákat, mikor meglátták a líciumost.
A mai napig sem éretem, hogy hogyan tudják azt a szúrós növényt olyan könnyedén legelni, úgy, hogy a szúrásoktól még a szájuk sem vérzett.
Egy ideig ámulattal figyeltük a lakmározókat, akik mintha napok óta nem ettek volna, olyan vehemenciával pusztították a kerítés gyanánt alkalmazott sövényt.
Egy idő után úgy teleették magukat, hogy a jóllakottság hatására békés pihenőre tértek, és a temetőárokban lefeküdtek kérődzeni.
Mikor hazavezettem a jóllakott párákat, mamám csodálattal nézte a hatalmassá növekedett hasukat, és meg volt elégedve kecskepásztori munkámmal.
Ezek után naponta kivezethettem legelni a kecskéket, akik egy idő elteltével, ha megláttak az udvaron, már hatalmas bégetéssel jelezték, hogy mennének csemegézni.
A temetőnél már elengedtem őket, és sehová sem mentek a dús legelő mellől, és ha közben lepihentek, egy idő után újból tovább csillapították szűnni nem akaró étvágyukat.

Hetek óta ez így ment napokon keresztül, és annyira megbíztam védenceimben, hogy mintha ott sem lettek volna, úgy tekintettem őket. A bizalmam hatására nyugodtan játszottunk a temetőben társaimmal.
Ebből lett a galiba!
Mikor megelégeltük a zavartalan játszásunkat, haza szerettem volna vezetni a kecskéket, akik pásztorkodásom idejében mindig jelesre vizsgáztak magatartásból.
Szomorún láttam, hogy elvesztek.

Le s fel, futkároztunk a temetőben minden felé, de sehol sem találtuk őket.
Lassan közeledett a csorda jövetelének ideje is, amely újabb játékokra adott lehetőséget.
Ezért, és talán felébredt a lelkiismeretem is, hazaszaladtam elmondani mamámnak a szomorú tényeket. Ahogy beléptem a kapun, határtalan örömmel hallottam meg, hogy az egyik kecske elbégette magát.
Boldogan rohantam a kecske ólhoz, ahol maradéktalanul ott volt mind a két állat.
Ahogy ott nézelődtem, mamám megszólalt a hátam mögött. Tudod, hogy ez volt az utolsó legeltetésed?
Majd elmondta, hogy milyen szégyent idéztek elő kecskéink.

Történt, hogy a líciumokat megunva beljebb merészkedtek a temetőbe, ahol egy frissen temetett sír virágkoszorúiban nagy pusztítást vittek véghez.
Hadik bácsi a temetőcsősz vette észre a két pákosztos állatot, majd megfogva kötőféküket hazavezette mamámhoz őket, elmondva, hogy minket sehol sem látott, és hogy mi történt a temetőben.
Így ért véget a kecskepásztori tevékenységem korszaka.