AZ ÁLTALÁNOS ISKOLA BEFEJEZÉSE

Mielőtt elköszönnék az általános iskolai életünktől és azoktól az osztálytársaktól, akikkel lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni, még pár történetet elevenítek meg, melyeknek még szereplői, tanúi voltak osztálytársaim.
Ahogy teltek az évek egyre jobban kezdtek tanáraink felnőttként kezelni bennünket, és olyan dolgokkal megbízni, melyek bizonyos mértékben felelősséggel játak.
Ilyen volt a Kálvin utcai református templomban (Fehér templom) teljesített tűzőrség, ahol kettes vagy négyes csoportokban láttuk el a szolgálatot.
A torony sétálófolyosóján a mintegy hatvan cm. széles falon fel volt festve az égtájak szerint a várost körülvevő földterületek, települések, és ha tüzet észleltek a szolgálatban lévő diákok, telefonon jelezték a tűzoltóságnak a koordináták beolvasásával a jelzett irányt.
Általában barátokból álló önkéntes csoportok látták el alkalmanként ezt a feladatot.
Szívesen jelentkezett mindenki szolgálatra, mivel tiszta időben a szolgálati távcsővel Szeged látképe is látható volt.

Három barátommal Cimbivel, Kovács Jancsival, Varga Tomival voltunk szolgálatban. Mindhárman megbízható, de túl sok fantáziával felruházott diákok voltak, akik e tulajdonságuk miatt már sok kellemetlenségnek voltak előidézői.
Az eltelt hosszú idő miatt már nem tudom, hogy kinek az agyában született meg a rendkívül veszélyes ötlet, mely valósággá vált rövid idő múlva.
Elhangzott a kérdés: Ki mer a védőkorlátként alkalmazott falon körbe menni, a szédítő magasságban?

Varga Tomi soha nem szerette az ilyen virtuskodást, és ellenezte a képtelen ötletet, melyet mi hárman komoly kihívásnak tekintettük, elfeledkezve a velejáró veszélyről.
Végül Tomi közölte: Ha megcsináljátok, én már itt sem vagyok. Akkor, szia, mondtuk neki, –miután Tomi valóban otthagyott bennünket.
A huzavonát végül Cimbi törte meg, és felugorva a falra elindult körbe nem törődve a magassággal. Pár lépést mehetett, mikor követtem a sétálásban, majd Jancsi is részese lett az esztelen játéknak.
A négy sarkon a bástyaszerű magaslatokat kikerülve, végül minden baj nélkül körbe értünk, és mint akik hőstettet hajtottak végre, kezet fogtunk.
A szolgálat letelte után az eseménynaplóba beírtuk: Szolgálati időnk alatt semmi különleges esemény nem történt. Majd aláírásunkkal hitelesítettük állításunkat.
Ezután átadtuk a szolgálatot az éjszakai ügyelőknek, akik felnőttek voltak.

Másnap délelőtt egyik órán megjelent az osztályfőnökünk, és megkérdezte: kik voltak azok az őrültek, akik tegnap tűzőrséget láttak el?
Felálltunk mind a négyen, mintha semmi sem történt volna.
Volt valami rendkívüli esemény a szolgálat ideje alatt, – hangzott el a következő kérdés?
Szinte egyszerre mondtuk, hogy nem.
Ekkor nyílt az ajtó, és belépett Buzás tanító néni, akinek a kertje a torony alatt volt, és onnan mindent látott, csak nem ismert fel bennünket.
Miután bevallottuk „hőstettünket” egy-egy szigorú igazgatói megrovással gazdagodott, az amúgy is színes beírásokkal tarkított ellenőrzőnk.
Tomi is hasonló jutalomban részesült, mert nem tett semmit a terv meghiúsítása érdekében.
Végül, mind a négyünket örökre eltiltottak az ilyen szolgálatok ellátásától!