CSANÁDPALOTA

Kezdet kezdetén vonattal jártunk még Csanádpalotára, és miközben bandukoltunk az állomásról a faluba, nem tudtam rájönni, hogy miért kellett az állomást mintegy két kilométerre építeni a falutól.
A hófúvások, jégesők, ködös utak próbára tettek bennünket, akik lehet, hogy többet tettünk az általános műveltséghez tartozó tánc terjesztése érdekében, mint Dériné és társulata tett a maga korában a színjátszásért.

Évről-évre a lehető legrosszabb időben jártunk e mintegy 3000főt számláló kis faluba, (Azóta város lett) ahol ráadásul még a táncteremnek kinevezett helység is mostoha körülményeket nyújtott.
Nem voltak beüvegezett ablakok, csupán a faredőnyök voltak leeresztve, bezárva.
Egy hatalmas Marabu vaskályha ontotta a meleget, mely nagy teljesítménye ellenére is csak oly mértékben tudta felfűteni a helységet, hogy látszott a lehelet.
A gardimamák nagykabátjaikban, bundáikban összehúzták magukat, és mikor rájuk néztem, olyan benyomást keltettek bennem, mintha gunnyasztó beteg tyúkokat láttam volna ücsörögni körben, a teremben.
Zongora nem volt ebben a helységben, így minden alkalomra hoztak valahonnan egy harmonikát az oktatás idejére.
Kalmár bácsi (Gondnok) kitett egy széket nekem közvetlen a kályha elé, hogy legalább én ne fázzam.
Ha távollétemben, valaki le akart a helyemre ülni, határozott szigorral rászólt:

„Kérem, ez a szék Attila úré”!

Mikor megérkeztünk még várnunk kellet két órát a tanítás kezdéséig.
Ez idő alatt mindig átmentem a közeli becsületsüllyesztőbe, ahol egy négytagú zenekar muzsikált.
Mikor a pincér kiszolgált megkérdeztem tőle: tudja-e, hogy a szaxofonos fúja, vagy szívja a hangszerét?
Érthetetlen arccal nézett rám, mire elmondtam, hogy a harmonikás fordítva használja a hangszert, tehát a gombos részen játszik jobb kézzel, a gitáros szintén fordítva játszik, bal kézzel penget, a dobos nagy dobját bal lábbal működteti, a lábcint pedig jobb lábbal, tehát fordítva. Ezek figyelembevételével nem csodálkoznék, ha a szaxofonos szívná a hangszert, hogy egységes legyen a zenekar.

Szünetben nevetve jött oda a zenekar, – akiket megkínáltam egy itallal – és elmondták, hogy évek óta játszanak együtt, és soha senki nem vette észre, amit én öt perc alatt megláttam.
Erre közöltem velük, hogy zongorista vagyok, de nem hasalok a zongorán, hogy fordítva tudjak játszani, hanem hagyományosan ülök előtte.
Jót derültek a válaszomon, jó barátok lettünk és legközelebb mikor bementem hozta a pincér az italomat, hozzáfűzve: „A balkezesek kérték”.

Mikor visszamentem a „hűtőházba”, és leültem a Kalmár bácsi féltve őrzött székére, rövid idő alatt kezem-lábam elgebedt a dermesztő hidegben.
Közelebb ültem a kályhához, amely perceken belül szinte sütött a hőségtől, a kezem viszont továbbra is fázott, így hogy a ruhám nehogy megégjen kissé eltávolodtam, és önkéntesen vállaltam a fagyás veszélyét.
A viszontagságos, mostoha körülmények ellenére nagysikerű vizsgabállal zártuk a tanfolyamot, amikor az jutott eszembe, hogy nyolc hét alatt nem láttam egy tanulót sem fázni, és biztos én sem fáztam volna, ha valamelyik széplányt ölelgetem, nem pedig a kölcsön harmonikát.

Pár év múlva gyönyörű Művelődési Házat építtetett a falu, ahol mindennek volt helye, többek között egy táncterem, zongorával állt rendelkezésünkre.
Ide már autóval jártunk, fejlődve a korral.
A téli csúszós utak továbbra is megmaradtak, és próbára tették vezetői képességem, hiszen pénz hiányában kitartottam makacsul a nyári gumik mellett.

Egyik vizsgabál előtt, elmentem Kovács Lajosné tanárnőért a megbeszélt időpontnál hamarabb, mivel a látási viszony olyan volt, mintha egy óriási tejesüvegben közlekedtem volna.
Természetesen még akkor kezdett készülődni, mikor becsengettem.
Nagyon korán jött – mondta.
Lassan tudunk haladni, mert nem lehet látni a nagy ködben.
Nincs ködlámpája?
De van, de semmit sem ér.
Végre elindultunk.
Megkértem, hogy a városon kívül figyelje a táblát, nehogy túlmenjünk az elágazásnál.
A tanárnő az anyós ülésről sem vette észre a hatalmas KRESZ táblát, így kb. három kilométer megtétele után kellett visszafordulnom életveszélyes körülmények között.
Egy óra késéssel odaértünk a tetthelyre, ahol hatalmas tömeg várt türelmetlenül bennünket, majd sikeresen lezajlott a bemutató, és remek hangulatú bállal zárult a táncvizsga.
Hazafelé jövet leszállt a köd, és a csikorgó hidegben a holdvilág, és a csillagok úgy tekintettek ránk, mint a kultúra megszállottjaira.