ANEKDOTA APÁTFALVÁRÓL
Egy alkalommal az igazgató úr, vagy, ahogy akkoriban már mindenki szólította Pista bácsi így szólt: Gyerekek elmondok egy olyan történetet, amit soha senkinek nem mondtam el, még a feleségemnek sem.
Képzeljétek, nagy nehezen évekkel ezelőtt sikerült Latabár Kálmánnal, vagy, ahogy az egész ország nevezte Latyival szerződést kötni egy műsorra.
A szerződés után majdnem egy fél év múlva került sor az előadásra. Nekem a műsor időpontja előtt el kellett utaznom egy háromhetes bentlakásos továbbképzésre. Feltett szándékom volt, hogy szólok a helyettesemnek, hogy mondja le az előadást, vagy tegyék át egy későbbi időpontra. Elutaztam, azzal a tudattal, hogy lerendeztem a műsor sorsát, holott elfelejtettem szólni helyettesemnek.
Visszaérkezésem után esténként bent maradtam az irodámban, hogy pótoljam a hivatalos ügyek intézését. Egyik este kopogtattak az ajtómon és belépett Latabár Kálmán, aki a bemutatkozás után azt kérdezte: milyen a közönség, telt ház lesz? Hirtelen szólni sem tudtam, mert azonnal rádöbbentem, hogy elfelejtettem szólni helyettesemnek, hogy intézkedjen a műsorral kapcsolatosan. Hebegve-habogva elkezdtem mondani, hogy nem tudtuk megszervezni a műsort, mert el kellett utaznom.
Sebaj, mondta Latabár és egy elegáns mozdulattal zsebbe nyúlt és elővette a szerződésüket, és csak annyit mondott: rendezzük le ezt a 6000Ft-os tiszteletdíjunkat és már nem is zavarunk tovább. Abban az időben egy átlagdolgozó havi fizetése 550-600Ft volt.
Ekkor gondoltam egy nagyot és merészet és azt mondtam Latabárnak, hogy megmutatom az öltözőjüket, tartsák meg az előadást, és utána rendezzük az anyagiakat.
Bezártam belülről a ház kapuját beültem az első sorba és vártam a műsor kezdetét.
Pontos időben széthúzták a függönyt és megkezdődött a két és félórás műsor.
Én, mint jó közönség lelkesen megtapsoltam a nagyon színvonalas műsorszámokat.
Szünetben felmentem az öltözőbe és itallal kínáltam a művészeket. Majd szünet után folytatódott az előadás. A műsor utolsó számaként Latabár előadta egy saját versét, melyet olyan keretbe helyezett, ahol bravúros humor, fergeteges helyzetkomikumok határolták a verset. Egy makói előadáson nekem is volt szerencsém látni ezt a műsort és minden túlzás nélkül mondhatom, hogy a közönség tombolt a nevetéstől.
Azt hiszem a világon talán senki sem tudta volna ezt a rövid verset úgy előadni, mint Latabár.
Előzetesen elmondta, hogy a szerelem érzése őt is hatalmába kerítette egyszer annyira, hogy nem tudott szabadulni tőle. Állandóan szíve választottjára gondolt és ennek hatására tollat fogott és megírta szerelmének bizonyítékát rövid kis versében.
A vers címe:
A méhecske
Ha én méhecske volnék,
Mézet vinnék néked eleségül,
Ha én marha volnék,
Elvennélek téged feleségül.
Az igazgató úr sem tudott ellenállni ennek a remek darabnak és felállva tapsolt és bekiabálta az elismerés szavait: Hogy volt!
Latabár színészi nagyságára jellemző volt, hogy megismételte ezt a műsorszámot.
A műsor után rendezték az anyagiakat, megittak még egy pohár bort, ekkor már pertuban voltak és elbúcsúzott Latabár társulatával. Búcsúzásként azt mondta: „Pistikém boldog vagyok, hogy országjáró turném egyik állomása Apátfalva volt, és megmondom őszintén, Neked, hogy mióta kétcsövű nadrágban járok, és színészkomikusként tevékenykedem, soha sehol még ilyen őszinte és szívből jövő egyhangú vastapsot nem kaptam”.
Természetesen a műsort egy későbbi időpontban megrendezték közönség előtt is.
A nyár folyamán, Makón a fürdőben elmeséltem Pista-bácsi Béla nevű fiának ezt a történetet, aki nagy élvezettel hallgatta, mert soha nem hallotta még apjának ezt a „világszámát”!
Makó. 2005. 07. 20.