TÁNCISKOLÁK (APÁTFALVA)

A faluhelyek legnagyobb létszámú tánciskolája Apátfalván volt.
A rossz közlekedésnek köszönhetően, már másfél órával korábban kiérkeztünk, és szerencsénkre Dömötör István Kultúrház igazgató irodájában vendégül látott bennünket, tanítás előtt és után egyaránt.
A beszélgetéseknek csendes hallgatójaként, és a sziporkázó történetek megismerőjeként jól szórakoztam, és örömöm-leltem az eltöltött órák alatt.

Alkalmanként 60-70 fő is összegyűlt a beiratkozott tanulókból.
A lányokat kötelezően gardimamák kísérték el, akik a pletykálkodásban sokszor jobban érezték magukat, mint a lányok.
Egy ilyen tanfolyam nyolc hétig tartott, és hetente kétszer volt foglalkozás.
A vizsgára, mindig valamilyen nyitótánccal kedveskedett a tanárnő a gyerekeknek és a szülőknek egyaránt.
A nagy létszámú tanfolyamokon plusz órákat is kellett beiktatni a nyitótánc betanulása érdekében.

A vizsgabál a falu nagy kulturális eseményének számított, és ilyenkor a szülőkön kívül a keresztszülők, nagyszülők, szomszédok is eljöttek.
Volt, amikor hat-nyolc sorban ültek a vendégek körben, a nagyteremben, ami problémát okozott a nyitó, és az azt követő tanult táncok bemutatásakor.
Ennek volt tudható, hogy néha nem lehetett szépségdíjasnak mondani a bemutatót, a helyszűke miatt, de ezt senki nem vette észre, mivel mindenki csak a saját gyermekét látta.

Mindössze 16 éves voltam, amikor megismertem Apátfalvát, és ettől kezdve mindig meghatározó szerepet játszott életemben ez a kis falu.
Apátfalván rendkívül dolgos és szorgalmas emberek élnek, akiknek a munka-szeretetüknél csupán a vendégszeretetük nagyobb. Mindig nagy örömmel, és boldogan jöttem ide, és jövök ma is, ha lehetőségem nyílik arra.
Még az ötvenes évek közepét írtuk, amikor először mentem gimnáziumi zene-karommal muzsikálni a régi Kultúrházba. /ma a nyugdíjasok otthona van a helyén/ 1959 őszén ültem először a zongora mellé a tánciskolai foglalkozásokon, mint zongorakísérő a mai Művelődési Házban, és több mint 20 év alatt rengetegen tanultak meg táncolni arra a zenére, amit alkalmanként produkáltam.
Az első években csak a műsort kísértem, utána a bálban Borbély Bandi bácsi, és zenekara húzta a talp alá valót. Később a mi zenekarunk muzsikálta a bálokat is, mivel Bandi bácsiék koruknál fogva már nem vállalták. A fiatalok és szüleik is megszerették a zenekarunkat.
A zenekar szaxofonosa, trombitása és énekese, az apátfalvi születésű Pintér Feri volt, akit mint zenetanárt szeretett és tisztelt a falu lakossága. A bálokban zenekarunk mindig a legdivatosabb dalokkal szórakoztatta a vendégeket. Ennek köszönhetően egyre több lakodalomba is meghívtak bennünket muzsikálni.

A 60-as évek végén a zeneiskolai oktatás keretében harmonikát tanítottam a faluban.
Egy-egy évben 12-14 tanítványom volt. Csak két nevet szeretnék megemlíteni: Durányik Gyurit, aki akkor 9 – 10 éves volt. Később kiváló gyógyszerész lett, és Makón a Kálvin utcában van a gyógyszertára. Általában készületlenül jött az órákra, annak ellenére, hogy jó érzéke volt a zenéhez.
Időnként felvettem a harmonikát és játszottam a gyerekeknek, bízva abban, hogy kedvet kapnak a gyakorláshoz. Egy alkalommal, mikor Gyuri nagyon bizonytalanul játszott, megkérdeztem tőle: Gyurikám neked nem tetszik a harmonika, és azért nem tanulod meg a leckét? Gyuri gyors és frappáns választ adott:
„Nekem nagyon tetszik a harmonika, mikor tanár bácsi játszik rajta, én órákig el tudnám hallgatni, de útálok gyakorolni!”

A másik növendékem a tündérszép kis Giba Irénke volt, aki mindig mosolygott és precízen megtanulta a leckét, pedig a kis törékeny kislánynak biztos nehéz volt tartani a harmonikát. Bizonyára nagyon jó harmonikás vált volna belőle, de a körülményeim úgy alakultak, hogy elmentem Keszthelyre muzsikálni, s így sajnálattal, de megváltam a tanítványaimtól, akikre ma is szeretettel emlékszem vissza.

A balatoni vendégszereplések után a makói ÁFÉSZ-hez szerződtem és Rácz Feri barátommal nyáron a makói Autós Csárdában játszottunk. A téli hónapokban pedig hol Maroslelén, hol Kiszomboron, hol Apátfalván dolgoztunk. Apátfalván a Rózsakert vendéglőben és a Mokka presszóban muzsikáltunk. Az utolsó évben Kiss Jenő az NB II-es focista volt a társam, akit mindenki csak Cimbinek ismert.
Rengeteg ismerőst és barátot szereztünk, és sok-sok élménnyel gazdagodtunk. Abban az időben K. Varga Misi volt az apátfalvi focicsapat edzője. Edzés után barátaival rendszeresen ott ült a vendégek között éjfélig. Záróra után együtt mentünk haza, és útközben mindig elmondta, hogy már régen otthon aludhatna, de olyan jól érzi nálunk magát, hogy nincs szíve hazamenni, pedig a felesége mindig perlekedik vele ezekért a kimaradásokért.
A vendéglőben csodálatos hangulatú vacsorákat is tartottak a focicsapat részére, bizonyára ők is szívesen emlékeznek vissza ezekre az estékre.

És most térjünk vissza a tánciskolákhoz: Abban az időben még nem volt busz járat, csak vonatok közlekedtek. Nekünk már fél 4-kor el kellett indulnunk Makóról. A tánciskola csak este 6-kor kezdődött. Másfél órát kellett várnunk minden alaklommal. Szerencsénkre a tanárnő férje volt régen, a mozi tulajdonosa a faluban. A falu fényképésze pedig Dömötör István volt, aki később, a kultúrház igazgatója lett.
A két család nagyon jó viszonyban volt és ennek köszönhetően Dömötör úr minden alkalommal vendégül látott bennünket a tanítás előtt és után.
Én általában csendes hallgatója voltam a beszélgetésekben felelevenített régi anekdotáknak. A Maros-parti strandolásokhoz fűződő élményeknek és sok-sok más emlékezetes történetnek. Általában 4-en, de alkalmanként öten voltunk az irodában. A vendéglátónk, a tanárnő, én és Muki, az idomított mókus és ritkán az igazgató úr felesége. Nagy élvezettel hallgattam a sziporkázó történeteket és közben figyeltem Muki, bravúros mutatványait.
Előkerült az emléktárból az a kedves kis epizód is, amikor a tanárnőnek kislánya született, és a keresztelőre külön felkérték Dömötör urat a kicsi Margitka keresztelői fényképének elkészítésére.
Ez volt az első fénykép, ami a kis csöppségről készült.
Dömötör úr elkészítette a képet, de a kidolgozás kissé váratott magára egészen addig, amíg el nem érkezett a kislány esküvője, ahol a nászajándékokkal együtt átvehette bekeretezve a keresztelőjén készült fényképét is.