KOVÁCS LAJOSNÉ (MARGIT NÉNI)

A Hagymaháznál belépésemnek köszönhetően megoldódott egy időre a három tánctanárnő munkabeosztása, és a zongorista elosztás is kezdeti nehézségek után rendeződött.
Zökkenőmentesen zajlott az élet, mindaddig, míg Erdei Imre bácsi fel nem mondott, és engedve a Vendéglátó Vállalat csábításának elvállalta Makón a Hóvirág cukrászdában a zeneszolgáltatást.
Imre bácsi a makói tanfolyamokon kívül Apátfalvára, Maroslelére, Csanádpalotára, járt Kovács Lajosnéval tánciskolákba dolgozni.
A tanárnő néptánc oktatója is volt a Hagymaház és a Szövő KTSZ közös tánccsoportjának, ahol szintén ő zongorázott.
Ebből lett a legnagyobb riadalom, ugyanis április: 04-én, a központi ünnepségen kellett bemutatni a Pántlikázó című néptánc feldolgozást, mely a neves Vásárhelyi László koreográfiája volt.
Akkoriban április negyedike nagyobb ünnepnek számított, mint a karácsony.
Ezen az ünnepségen az összes pártatyaisten jelen volt, így a tanárnő szaladt fűhöz-fához, hogy Imre bácsit szabaddá tudja tetetni erre az alkalomra.
A legnagyobb gond az volt, hogy 12 nyomtatott oldalt tett ki a zene, melyben sok ismétlés mellett egyes részekre vissza kellett ugrani, majd kihagyva az addig eljátszottakat tovább folytatni.
Kimondottan nehéz zene, volt fergeteges befejezéssel, és mindössze két hét állt rendelkezésre. (A tánccsoport ezt egy évig tanulta)
Ekkor lettem mindkét tánctanár zongoristája, a balett tanárral felbontották a szerződést, mivel elnéptelenedett a tanfolyama.

Megkaptam a Pántlikázó kottáját, és Imre bácsi egy hétig a próbákon zongorázott még munkakezdése előtt, míg nekem ki volt adva, hogy tanuljam meg az anyagot.
Kitűzték a gálaműsor időpontját este nyolc órára, amely időpont miatt a Vendéglátó nem járult hozzá, Imre bácsi szabaddá tételéhez.
Volt egy megoldás, hogy akkor este én játsszam a cukrászdában, amit meg Imre bácsi ellenzett, mivel a cukrászdának fiatal közönsége révén, félt, hogy esetleg elveszítheti új, párnapos munkahelyét.
A következő héten minden nap próbáltak, az én zongorajátékomra. A próbák zavartalanul folytak, de a tanárnő mégsem bízott bennem, mivel Imre bácsi egész évben játszotta azt a zenét, és mégis mindig kottából.
Zongorázás közben állandóan lapozgatni kellett, ami nehéz feladatnak számított.
Végül is eldőlt, hogy nekem kell kísérni a tánccsoportot az ünnepségen.
Hegedű, klarinét, bőgő, zongora összeállítás állt rendelkezésünkre.
Az első héten elkészítettem a bőgő kivételével hangszerelést, majd bejelentettem a vezetőségnek, hogy annak ellenére, hogy a bőgős jó barátom, mivel nem tartom alkalmasnak e mű előadásához, ezért nem vállalom vele a játékot. 
Szabad kezet kaptam, hogy szerezzek olyan bőgőst, aki nekem megfelel.
Ekkor szóltam Cimbi barátomnak, és kértem, hogy jöjjön el hozzám, én diktálom majd a hangjait, ő meg írja, hogy minél gyorsabban elkészüljön.
Másnap félig kész volt a bőgőkotta, amikor csengettek, és Cina bácsi cipészmester, Apám jó ismerőse, akivel együtt voltak korházban (apám január 12-én halt meg) jött részvétet nyilvánítani, mivel még csak ekkorra gyógyult meg.
Megajándékozott egy családi sörösüveg (másfél liter) 15 éves meggyborral. Miután elment felbontottam a bort és meg kóstoltuk, ami fenséges italnak bizonyult.
Így kottaírás közepette iszogattuk a márkás nedűt, és mire kész lett a bőgőszólam, elfogyott az ital is.

Másnap a próbán a Pántlikázó háromnegyedénél megállítottam a zenekart, és megkértem Cimbit, hogy legalább most ne vicceljen, és figyelmesebben játssza, amit leírtunk, mivel csak pár nap van a fellépésig.
Én azt játszom, amit leírtunk, de nekem sem tetszik. – Mondta!
Elkértem a kottát, és miután átnéztem, mondtam barátomnak, gyere el holnap délelőtt, mert ez a részt már a meggybor szüleménye.
Elkészítettük az új szólamot, és elérkezett a bemutató.
Tekintettel arra, hogy képtelen voltam játszás közben lapozgatni, megtanultam az egészet kotta nélkül.
Mikor széthúzták a függönyt bejátszottuk a bevezetést, miután szinte belőtték magukat a színpadra a táncosok, (Kiváló tánckar volt) közben a zongora mellett álló tanárnő súgta álladóan a térformákat.
A közepe táján tartottak, mikor meglátta, hogy előttem nincs kotta, rosszul lett, és nem súgott tovább táncosainak, akik óriási sikert aratva fejezték be a bravúr számnak számító koreográfiát.

A műsor végén odajött gratulálni a zenekarnak a tanárnő, hozzátéve, máskor ne okozzon ilyen meglepetést, a frászt hozta rám.
Ahogy ránéztem láttam, hogy nem nagy szavak, amiket mond, mivel a táncosok nem voltak úgy leizzadva, mint a tanárnő a nagy ijedelemtől!

Az ünnepi fellépés után egyedül maradtam, és a két tanárnő zongoristája lettem, akik mindketten ragaszkodtak hozzám, oly annyira, hogy egy alkalommal, amikor
egyszerre kellett volna mind a kettőjük programjában zongoráznom, olyan heves vita keletkezett közöttük, hogy utána évekig nem beszéltek.
Kovács Lajosnét felkérték a Bartók Béla zeneiskola órarendszerinti néptánc oktatónak, aki csak velem vállalta el a feladatot.
Az a paradox helyzet állt elő, hogy az alsó tagozaton a néptánc oktató Varga Lászlóné tanítónő zongoristája lett Dobó László zongoratanár, a felső tagozaton pedig én zongoráztam, akinek nem volt tanári diplomám.

Ezzel az új feladattal a saját magam rabszolgája lettem, hosszú éveken keresztül.
Reggel nyolctól 12-ig néptánc óra a Bartókban, (hétfőtől- péntekig) egy héten kétszer 13-tól 16-ig harmonikát tanítottam a Zenei Munkaközösségben, Apátfalván, Magyarcsanádon. Egy héten kétszer néptánccsoport próba 15-18-ig, kétszer tánciskola Balla Sári tanárnővel 18-21-ig, kétszer tánciskola Kovács Lajosnéval 18-21-ig.
Szombatonként lakodalom, vagy bál. (Ritkán szabad) Vasárnap délelőtt Földeákon harmonikaoktatás 10-12-ig. Délután 16-20-ig diákössztánc a zenekarral. 20-02-ig bál a zenekarral.
Ilyen zsúfolt elfoglaltság mellett én hangszereltem a zenekarnak.
A város elit báljaira palotást, körmagyart, lassúkeringő stb. összeállításokat kellett külön próbálni, és ezeket is meghangszerelni.

A néptáncosokkal versenyekre jártunk, Szeged, Pécs, Miskolc stb.
Néptáncosokkal és színjátszókkal külföldi túrák: Ada, Mohol, Moravica stb.
Itt kísértem Joó Jánost az Operaház oboistájának szólójátékát, több helyszínen.

Szerencsére a tanítási szünetekben a zeneiskolai foglalkozások elmaradtak, de sokszor előfordult, hogy szombaton reggel kilenc órára mentünk lakodalomba, amely gyakran másnap 13-kor ért véget.
16-órától pedig az említett vasárnapi program volt.
A zsúfolt program hatására gyakran váltani kellett barátnőt, mert nem tetszett nekik, hogy nem viszem őket csak nagyon ritkán szórakozni.

A mi fiatalságunk idejében ez nagyon sok zenész életében így volt, és mint megszállottak vállaltuk, de lehet, hogy tetszett is ez a túlzsúfolt foglalkoztatás.
Háry Feri barátomnak a közelmúltban jelent meg egy könyve: „Zene három műszakban”. Ebben a leírásban hasonlóan nehéz körülményekről számol be, annyi könnyítéssel, hogy ő húszévesen megnősült, és hozzám hasonlóan neki nem kellett külön női programokat beiktatni az életében. (Legalább is illegálisan nem)