MAROSLELE

Makó és Hódmezővásárhely között elhelyezkedő kis faluban valamikor a gimnáziumi zenekarommal, még egy kis lakóházból kialakított bálteremben muzsikáltunk.
Mikor odaérkeztünk sötétség fogadott bennünket. Rémülten láttuk, hogy rendezőkön kívül senki sem volt, csupán az ivóban lévő sűrű füstfelhőből bontakozott ki pár imbolygó alak körvonala.

Már vártuk magukat! – fogadott a főrendező.
De, hiszen nincs is közönség.
Majd lesz, csak muzsikáljanak egy pár nótát a ház előtt.
Hangszereinkkel kelletlenül kivonultunk a ház elé, és elkezdtünk zenélni.
Imre barátunk trombitájának hangja az egész faluban hallható volt, minek hatására egy óra múlva telt ház lett, és annyian összejöttek, hogy megjegyeztem a trombitásnak: Fújhattad volna halkabban a hangszeredet, akkor legalább maradt volna hely rendesen táncolni.

Mikor először mentünk Kovács Lajosné tánctanárnővel tánciskolai foglalkozást tartani a fenti emlékek elevenedtek meg előttem.
Örömmel láttam, hogy a bennem elraktározott régi kép már a múlt feledésébe merült, és egy új modern Kultúrház adott otthon e rendezvénynek, és legnagyobb meglepetésemre még zongora is volt.

Megérkezésünkkor, amikor a buszról leszálltunk, egy fertőtlenítő kereten kellett átmennünk, melynek végén egy kézmosó edény volt gyanús tisztaságú vízzel, melyben kezet kellett mosni.
A kétes tisztaságú lavórt egy ügyes helyezkedéssel kikerültem, és a túloldalon állva figyelmeztettem a tanárnőt a kézmosásra. A tanárnő, mint egy divatbaba, olyan eleganciával öltözve, kényszeredetten nyomta bele kezeit az edénybe a kézmosást ellenőrző személy előtt, aki megköszönte a segítségemet.

A tanárnő még évek múlva is emlegette a figyelmességem, ami szerinte elmaradhatott volna.
Ilyenkor megjegyeztem: „A cél szentesíti az eszközt” és a száj –és körömfájást másként nem lehetett volna lokalizálni.
Ennek ellenére, mindig hozzátette: „Nagy szemtelen”!
Ez a véleménye több évtizedes együttműködésünk után is megmaradt, ha valaki Maroslelét emlegette velem kapcsolatosan.
Hiába próbáltam feledtetni Margit nénivel az elmúlt tényeket, olyan érvekkel:
„A busmanok milyen boldogan mosnának kezet ennyi vizet látván”.
Az évtizedek távlatából már megtanultam: Könnyebb egy Pitbullt kezes báránnyá nevelni, mint egy hölgyet meggyőzni arról, hogy nincs igaza.
Ezért minden esetben elkerülöm az ilyen helyzeteket, és bölcsen félreállok engedve a gyengébb nem képviselőinek.

Marosleléhez hasonlóan más falukba is szintén a legnagyobb hidegekben télen jártunk.
Általában 25-30 beiratkozott tanuló vett részt a tanfolyamon, de nemcsak falubeliek, hanem Batidáról is érkeztek táncolni vágyok, akik mint egy múmiák úgy néztek ki, mivel a hófúvásos hideg ellen úgy bebugyolálták magukat.

Szerencsétlenségünkre a Pesti busz, amely az utolsó volt, nem jött be a faluba, hanem a szélső utcán ment végig, ahol egy kis parasztház előtt volt a megállója.
E ház előtt néha órákat kellett várni, mivel a nagy jármű a ködös, csúszós úton csak lassan tudott közlekedni.
Egy különösen hideg napon hatan is várakoztunk, amikor olyan gondolatom támadt, hogy induljunk el gyalog, majd felvesz útközben a busz, és ne várjuk meg, míg összefagyunk a sarki ház előtt.

A falut mikor mintegy ötszáz méterrel elhagytuk, a tanárnő, aki csupán harisnyát viselt, nem nadrágot, panaszkodott, hogy elviselhetetlenül fáznak a térdei.
Tessék bekötni zsebkendővel, (Adtam az ötletet) az biztosan sokat véd majd a hideg ellen.
Mivel nem volt csak egy zsebkendője, odaadtam az enyémet ruházatának kiegészítőjeként.
Az ötletem jónak bizonyult, és megjegyezte, hogy jó ötlet volt tőlem, sokkal jobb így.
Mintegy két kilométert tettünk meg, mikor végre utolért bennünket a várva várt busz, de addigra a tanárnő keze úgy elgémberedett, hogy nem tudta kibontani a térdén lévő zsebkendőket, így kénytelen volt azokkal felszállni.
A busz tömve volt utassal, akik kuncogva nézték a tanárnő szuper elegáns öltözékét, és a két zsebkendővel bekötött térdeit, melyekkel úgy nézett ki, mintha egy hoki játékos jelmezét viselte volna.

Mondanom sem kell, hogy hazáig, és még nagyon sokáig én voltam a hibás:
„Mindig hallgatok a képtelen ötleteire, mikor tudom, hogy a végén én iszom meg a levét”.

Abban az időben a tanárnő 41-42 éves szépasszony volt, aki ma mikor írom a visszaemlékezésemet 91 éves, és jó egészségnek örvend.
Margitkával, lányával él a Teleki utcai családi házukban Makón.