SZEKERES JULIANNA

Csongrád-megye legszebb kerthelysége volt a Korona patinás szórakozóhelye.
Az emeletes épület tetőszerkezetéig zöld futó borította a falakat. Körben nyitott tetőszerkezet volt kialakítva két sor asztalnak. Középen szökőkút, és szétnyitható hatalmas ernyő, valamint a zenekarnak egy külön lenyitható ernyő.
Ha véletlen esett az eső, csupán pár asztal nem volt fedett, de mégis kerthelység volt.
Leírni nagyon nehéz élethűen, de egy biztos, a legmelegebb nyári napokban is kellemes hűvös levegő fogadta az oda betévedőket, és kedvelt szórakozóhelye volt a városnak, mindennapos táblás házzal.
Természetesen Fátyol Misi és zenekara muzsikált minden este.

Tánciskola után rendszeresen belátogattam egy kis békés pihenéses szórakozás reményében.
Szerdán a Hóvirág cukrászdában zeneszünnap volt, így ilyenkor különösen sokan voltak mindig.
Ahogy beléptem Erdei Imre bácsi integetett a zenész asztaltól. Leültem hozzá, háttal a közönségnek.
Mindenféléről beszélgettünk, mikor megjegyezte:
„ A hátad mögött kissé beljebb ül egy nagyon csinos hölgy”.
Most az előbb utasította el a negyedik férfit, aki táncra akarta kérni.
Fogadjunk, hogy veled elmegy táncolni. Eddig még nem láttam a hölgyet, ezért kimentem a mosdóba, és visszajövet szemrevételeztem, majd leültem, és elismertem, hogy igaza van, nagyon csinos, de jóval öregebb nálam.
Áll a fogadás kérdezte? Egy kör a zenekarnak, és nekünk.
Vonakodtam, de mikor megkérdezte:
„Nem mered felkérni?” – Felálltam és elindultam a hölgy asztalához.
Az előzmények miatt mindenki figyelte, hogy mi lesz a sorsom.
Asztalához érve udvariasan meghajoltam:
„Szabad egy táncra” – mondtam.
Rám nézett, – „Gyerekkel nem táncolok” – felelte.
Ismét meghajoltam és félig hangosan megjegyeztem:
„Bocsásson, meg nem tudtam, hogy állapotos”.
A mellette lévő asztalnál halk nevetés követte feleltemet.
Mielőtt távoztam volna, várjon mondta, majd felállt, belém karolt, és elindultunk a táncplacc felé.
Előzékenyen bemutatkoztam, és táncolni kezdtünk.
Ekkor láttam, hogy a vártnál is sokkal csinosabb.
Vállig érő bogárfekete haj, hófehér arc, a kissé kivágott blúz telt kebleket takart, karcsú derék, és hosszú formás lábak, melyeket térdig takart szoknyája.
Először távolságtartással táncoltunk, majd hozzám simult, és ismét eltávolodva megkérdezte.
Szabad kérdeznem hány éves?
Húsz mondtam, kissé öregbítve magam.
Huncut mosollyal válaszolva megjegyezte, akkor jól mondtam, hogy gyerekkel nem táncolok.
Nézőpont kérdése!
Lehet, hogy nem én vagyok gyerek, hanem ön az öreg.
Mindig ilyen csípős a nyelve! –Felelte, és hozzátette:
„Lehet, hogy igaza van, mert én pont harminc vagyok”.
Majd ismét hozzám simult, és ott is maradt, miközben éreztem, hogy már egy sóhaj sem férne el közöttünk.
Rendkívül jó társalgó volt, így minden gátlás feloldódott.
Hallottam, hogy a zenekar befejezéshez közeledik, így megkérdeztem:
Táncolunk még?
Igen, de menjünk innen, mert mindenki minket bámul.
Csak az Ön szépségét, mivel engem mindenki ismer, feleltem kedves udvariassággal.
Helyre kísértem, miközben a fülembe súgta, kinn az ajtó előtt várom.

Visszaültem az asztalunkhoz, fizetni akartam, de Imre bácsi megjegyezte ma duplán nyertes vagy, – majd miután már a hölgy kiment, elköszöntem, és követtem őt.
Elindultam vele a KIOSZ kertbe, (Park mozi mellett) ahol Dr. Kiss Ernő és zenekara muzsikált.
Pár lépést mentünk, mikor belém karolt.
Mindig utáltam, ha valaki belém csimpaszkodik, de mikor éreztem keblének keménységét, megbocsátottam még a korát is.
Beültünk a hangulatos kertbe, és megkérdeztem, mivel kínálhatom meg.
Akkor is, és még együtt voltunk, mindig kávét, vagy üdítőt ivott.
Záróráig táncolgattunk, mivel nem volt kedvem még elválni tőle, kisétáltunk a parkba, ahol egy ideig beszélgettünk, majd megkérdeztem:
„Hová, kísérhetem?
A szállodában lakom.
Ismét belém karolt, és míg mentünk szóval tartott.
Kellemes hangja, volt mely szinte nyugalmat varázsolt mosolygós arcával.
A szálloda ajtajánál megjegyezte:
„Felhívnám, de a portás úgysem engedné fel”!
Rendben! – Válaszoltam, akkor várjon meg az emeleten, majd a személyzeti lépcsőn felmegyek, de egy órakor bezárják a nagykaput, így reggel ötig ott kell maradnom.
Várom!
Ahogy visszamentem megláttam, hogy a cukrászda ajtaja nyitva van, és az elszámolást csinálták.
Bementem, és kértem egy üveg szürkebarátot elvitelre. Először nem akartak adni, de a pénztáros azt mondta, majd számlázzuk reggel.

A szálloda folyosóján szobájának ajtajában várt, és mikor meglátott kinyitotta az ajtót, és előre engedett.
Hellyel kínált, majd lement a portára felbontatni a boromat.
Miközben szürcsölgettem a kellemesen hűtött nedűt, megkérdeztem:
Meddig marad Makón?
Rendőr vagyok, és egy ügyben nyomozok, de ha végzek, azonnal vissza kell mennem Pestre.
Bizonyára nagyon jó nyomozó?
Miből gondolja?
Onnan, hogy rám talált.
Elnevette magát, majd felállt, megpuszilt, és hozzátette:
„Imádom a humorod”.
Ettől kezdve tegeződtünk.
Más elfoglaltságunk miatt nem sokat aludtunk, így reggel még pihent, amikor elmentem. (Ez a szökés végigkísért egész életemben)

Másnap szabad voltam, így a megállapodásunk értelmében lementünk a Maros-partra.
Soha nem volt plédem a strandon, de Jutka kedvéért vittem egyet. Mikor elindultunk felkínáltam, a kerékpárom vázát ülésként, amit furcsa gesztussal fogadott, majd felült. Menet közben megjegyeztem:
„Szerencse, hogy jól ismerem az utat, különben biztos, hogy valamelyik árokban kötnénk ki”.
Miből gondolod? – kérdezte kacérkás mosollyal.
Abból, hogy gyönyörű kebleidre innen fentről tökéletes a rálátás.
Nevetett, és megpróbálta a lehetetlent, összébb húzni a kivágást.
Mikor a strandhoz értünk, azt mondta, útálom a tömeget, nincs itt olyan hely, ahol csak kettesben lehetnénk?
Nem álltam meg, hanem tovább hajtottam, és mintegy két kilométerrel odább a hatalmasra nőtt füzes ösvényén bementünk egy tisztásra, közvetlen a vízpartra, és „tanyát” ütöttünk.
Egymáshoz simulva csendben hallgattuk a Maros csordogáló hangját, és egy idő után engedtünk Ámor csábításának, majd belementünk csak úgy pucéron a szürkészöld vízbe, és örömünket leltük a fürdésben is.
Miután Jutkát felsegítettem a meredek parton, visszaugrottam a vízbe, úsztam egy kicsit, majd derékig érő vízben pancsolva ácsorogtam, mikor a közelből zörgésre lettünk figyelmesek.
Jutka magára tekerte törülközőjét, és leült a plédre, mikor a fűzfák ágait félrehajtva megjelent egy idősebb férfi, hóna alatt egy köteg vesszővel.
Adjon Isten! – Köszönt.
Magának is! – Mondtam.
Van kapás?
Az előbb már volt egy! Feleltem, és közben Jutkára néztem, aki huncutul, de mégis kedvesen mosolygott.
Az öreg közben továbbhaladva visszaszólt:
Áldja meg magukat!
Magát is.
Majd bezárultak mögötte a fűzfaágak, és eltűnt a messzeségben.
Kimásztam a vízből, és a napon megszáradva, összebújtunk, és jót nevettünk az öreggel folytatott beszélgetésemen.

Késő délután hazafuvaroztam barátnőmet, és én is hazamentem, de este ismét felkerestem a „titkos” lépcsőmön, miután reggelig miénk volt az egész világ. Általában kilenc órakor fejeztem be munkámat, és ilyenkor mindig elmentünk valahová. (Jutka délelőtt soha nem ért rá)
Egyik este a Maros vendéglő kerthelységébe mentünk. Odaadtam az étlapot Jutkának, és kértem, hogy válasszon valami kedvére valót.
Köszönöm, már vacsoráztam, adta vissza.
Jóízűen megvacsoráztam, míg csendben ült, és nézte, amint egy kiéhezett hiénához hasonlóan bekebelezem a finom falatokat.
Záróra előtt kimentem a mosdóba, majd visszatérve asztalunkhoz, szóltam a mellettünk elhaladó pincérnek: Fizetek!
A hölgy már kifizette. – Felelte, és tovább ment.
Máskor ne csinálj ilyet, kezdtem mondani, mikor mutatóujját a számra tette, és rám mosolygott.
Tizenkét napot töltöttünk el kedves egyetértésben, miközben szobájában soha nem fogyott el a szürkebarát, (Melyre vendége voltam) melyet mindig nagy szeretettel öntött a poharamba.

Eljött az utolsó szombat, amikor hajnalban elbúcsúztunk. Kértem, hogy kísérhessem ki az állomásra. Az igazi búcsún már túl vagyunk, az állomásnál túl pórias a búcsúzkodás. – Tehát ne gyere!
Vasárnap este bent zongoráztam Korona báltermében, amikor észrevétlen a vállamra tette a kezét, ha végeztél várlak, és elment.
Záróra után érthetetlenül kopogtattam ajtaján. Miután ajtót nyitott, úgy a nyakamba ugrott, mintha hadifogságból tértem volna meg.
Nem tudtam elmenni, hogy még egyszer ne legyünk együtt. – Mondta!
Reggel kikísért az ajtóig, megpuszilt, és gyorsan becsukta mögöttem az ajtót.
Hazafelé menet elgondolkoztam e boldog 12 napról, és érthetetlenül villant az agyamba: Jutkáról, szinte semmit nem tudok, ő nem mondta, s nekem eszembe sem jutott kérdezni.
Olyan volt, mint egy üstökös: váratlanul megjelent, és váratlanul el is tűnt, örökre kilépve az életemből.

Hazaérve Anyám várt és megkérdezte:
„Nem volt még elég a csavargásból, minden nap hajnalban jársz haza, olyan lettél, mintegy hazajáró lélek”?
Mikor nem feleltem. –
Még megtoldotta dorgálását: „Hiába fenekeltelek el gyerekkorodban olyan sűrűn bízva abban, hogy rendes ember leszel. Most már látom hiábavaló volt igyekezetem”!

Nem válaszoltam, csak átöleltem törékeny vállait, majd a hosszú fárasztó éjszakák után nyugovóra tértem.

Másnap este a Korona portán egy levél várt rám:

Attila!

Te drága szőke gyerek, a veled töltött csodálatos napok emlékét örökre megőrzöm, de soha többé nem találkozhatunk!
Szeretlek:
Jutka
Sokáig tűnődtem, hogy a portán megkérdezzem-e címét vagy sem.
Végül, tiszteletben tartottam a kérését, és sohasem tettem annak érdekében, semmit, hogy találkozzunk még valamikor!
Ő, volt az első Jutka életemben, akit tizenkettő követett még!

Szirmai Albert: Mágnás Miska című operettjének van egy betétdala:
„A nő szívét ki ismeri?
Azt hiszem senki, és javasolnám minden kedves férfitársamnak ne is próbálkozzak e rejtély megfejtésével.
Talán jobb is így!