HONVÉDSÉG – SZENTES

1968 nyarától dolgoztam a Makói Művelődési Ház zongoristájaként.
Amikor nyugdíjba mentem, és az időmet kikereste a nyugdíjintézet, akkor derült ki, hogy csak 1961. január 01-től jelentettek be, és lett folyamatos a munkaviszonyom 1969. július 06-ig.
A kezdeti időszakban volt, hogy három hónapig sem kaptam fizetést, – hasonlóan a többi dolgozóhoz – amit később egy összegben számoltak el.
Az említett időponttól több ágon is zajlottak az események, és nem egy alkalommal ugyanazon a napon, 2-3 helyen is dolgoztam.
Ebből adódik, hogy több szálon is tárgyalom az eseményeket, és időnként vissza kell lapozni a párhuzamosan folyó cselekményekhez.
Ilyen cselekmény volt az „sötétkorszak”, mely 770 napot rabolt el az életemből!

1959-ben a honvédség szemet vetett rám, és összeírásra, majd sorozásra invitáltak meg.
Rédai János távoli rokonom, mint a KIEG katonai nyilvántartója megkérdezte:
„Öcskös milyen fegyvernemhez szeretnél kerülni”.
Ha lehet, – válaszoltam – akkor a civilszférához tartoznék az elkövetkezőkben is.

Eljött a bevonulás ideje, amikor a határőrséghez kaptam behívót, ami azt jelentette, hogy katonaládával kellett megjelennem a jelzett napon, Makón a Hagymaházban.
Este sokadmagammal létszámfelettiek lettünk, és másnapra újabb behívóparancsot adtak, ekkor nem a határőrséghez.
Soha nem derült fény arra, hogy Rédai Jánosnak volt-e köze hozzá, de ismét létszámfeletti lettem.
A következő napra megint a határőrséghez kaptam behívóparancsot, katonaládával.
Ez volt az utolsó bevonulási nap, amikor nagy örömömre létszámfelettiként egy évre civilként élhettem mindennapjaimat.

A következő évben ismét kacérkodott velem a fegyveres testület, és a bevonulási időszak utolsó napjára kaptam behívóparancsot.
Miután pontos időben megjelentem, és személyazonosságomat igazoltam beülhettem a nagyterembe, várva sorsom alakulását.
Rédai János ekkor nem jópofáskodott, és nem kérdezett semmit.
Délután, mikor megtörtént az elosztás, hogy ki hová megy, illetve melyik tiszt parancsnoksága alá került, ismét létszámfeletti lettem.
Már éppen haza akartak engedni bennünket, mikor berohant egy tiszt, jelezve, hogy egy értelmes „káderre” (ahogy mondta) van szüksége.
Sorba állították a létszámfelettieket, és elkezdte kérdezni az iskolai végzettséget, foglalkozást.
Ötödiknek került rám a sor. Előttem mind nyolc osztályt végeztek, és segédmunkások voltak.
A tiszt ingerülten elzavarta az előttem kérdezetteket, és dühösen mondta a tiszttársának, – akihez tartoztunk – nincs itt egy értelmes ember?
Mikor rám került a sor felém bökött a mutatóujjával: iskolai végzettsége, foglalkozása. – Kérdezte?
Három osztály, és juhász vagyok. – Feleltem!
Menjen innen – förmedt rám.
Az utánam következőt szintén elzavarta, majd az őt követőnek is feltette a kérdést: Iskolai végzettsége, foglalkozása?
Gépipari technikumi érettségi, gépésztechnikus felelte büszkén a szerencsétlen.
A tiszt karon ragadta: maga az én emberem – mondta, és magával vitte.
Ekkor kezdtem áldani az eszemet, és miután elengedtek bennünket, mosolyogva hagytam el a bevonuló társaimat.
Még egy év szabadéletet jelentett találékonyságom!

1961. október 13-án, pénteken hétágra sütött a nap, és e nyári melegre emlékeztető időben kellett a harmadik évben is tiszteletemet tenni a mindenható bevonultató bizottság előtt.
      Ekkor már két éve fizettem a katonaadót, (Ezt azok fizették, akik nem vonultak be rendes időben) így szentül meg voltam győződve, hogy végleg kiszuperálnak a seregből.
      Az orvosi vizsga után megkérdeztem Dr. Tamás Elemér katonaorvost: „Megfeleltem, – olyan egészséges, akár tábornok is lehet magából – felelte?
      Katona sem szeretnék lenni nemhogy tábornok! – mondtam kedvetlenül.

Egész nap különféle előadásokat tartottak számunkra, majd végre eljött a délután, és megkezdődött az elosztás.
Senkinek sem mondták meg, hogy hová viszik katonai szolgálatra, csak csoportokba osztottak bennünket.
A névsorolvasáskor, kiderült, hogy „Mentorom” Rédai János cserbenhagyott, és fizikai adottságomnak köszönhetően a legnehezebb fegyvernemhez: A műszaki alakulthoz vonultattak be.
Sorba álltunk, majd gyalog a ló korzón elindultunk a vesztőhelyünk felé, az addig ismeretlen város laktanyájába.
A szülők nagy része kísérte a még civil, de már katonának számító sereget. Engem nem kísért senki, mert szüleim dolgoztak.
A Kisállomáson felszálltunk a részünkre fenntartott kocsikba, és bíztunk benne, hogy legalább ekkor már megmondják az alakulatunk nevét, címét.
Medveczki hadnagy (Nálam három hónappal fiatalabb volt) csak mosolygott mikor kérdeztük, hogy hova visznek bennünket.
De, nemcsak nekünk, hanem a szülőknek sem mondta meg végállomásunk címét.
Mikor Hódmezővásárhelyt elhagytuk akkor közölte, – mikor már nem tudtuk értesíteni a hozzátartozókat – hogy a Szentesi Damjanich Laktanyában teljesítünk majd szolgálatot.
Ezért a hitvány viselkedéséért a katonaidőm 770 napján át, tiszta szívemből utáltam, és soha nem szóltam hozzá, csak ha ő kérdezett.

A mindenki által ismert beöltözködés után megettük a magunkkal hozott ennivalónk egy részét, a többit nekiadtuk az öregkatonáknak, mivel senkinél sem maradhatott étel. (Ami esetleg megmaradt, ki kellett önteni a moslékos edénybe.)
Másnap reggel hat órakor ébresztő után reggeli torna, majd tisztálkodás, illetve reggeli következett, melyet sorakozó követett, és megkezdődött a kiképzésünk első napja.
Én az utász század, első szakaszába, és az első rajba kerültem, egy nemzetközi rajba: Müller Sámuel zsidó zenész, aki ráadásul vegetáriánus is volt, (Kiváló makói muzsikus, harsonás) Markovics János szegedi cigánygyerek, és egy pár öregkatona alkották a rajt.
Az alaki foglalkozáson az öregkatonák nem vettek részt, csupán szemlélői voltak produkciónknak, melyen még Jaroslav Hasek: Svejk, derék katonája is jól szórakozott volna.
Ha menetközben jobbra, vagy balraátot vezényelt a rajparancsnok, hárman négyfelé mentünk.
Mint volt sportoló soha nem tévesztettem, a társaim viszont véletlen sem találták el a helyes irányt, így miattuk rengeteget kellett gyalogolnom, de ennek ellenére, még nekem is tetszett a vígjátéknak nevezhető kiképzés.

Két nap múlva elküldtek a parancsnoki épületbe, láttamoztatni a század foglalkozási naplóját, a törzsfőnökkel.
Mint úriember kopogtattam az ajtón. Miután engedélyt kaptam a belépésre, bementem, és „Jó napot kívánok” szép magyar köszöntésünkkel köszöntöttem a törzsfőnököt, Horváth Mihály századost (Aki egész katona időnk alatt egy vadállat volt) és elkezdtem mondani jövetelem célját, mire rám ordított: menjen ki, és jöjjön vissza katonához illően.
Szó nélkül kimentem és vissza sem mentem, hanem visszatértem a századhoz, és visszaadtam a foglalkozási naplót.
Másnap ebből ribillió lett, mivel nem volt jóváhagyva, a kiképzési terv.
Felelősségre vontak, hogy miért nem hajtottam maradéktalanul végre a parancsot?
Erre elmondtam, hogy illedelmesen kopogtattam, majd udvariasan köszöntem, mire a főhadnagy elvtárs kizavart az irodából.
Ekkor a zászlóaljparancsnok Vulevity Miodrág segítségemre jött, és elmondta, hogy a főhadnagy elvtárs százados, majd letolta Medveczki hadnagyot, amiért egy kiképzetlen kétnapos katonára bízta a század kiképzési tervét.
Mindez az alakuló téren játszódott le zászlóalj sorakozón.
Hozzám fordulva megjegyezte: Legalább a rendfokozatokat tanulja meg, ha már eljött katonának.
Jelentem nem jöttem, hanem hoztak!
Még azt is tanulja meg, hogy akkor szóljon, ha kérdezik!
Ezzel vége lett a reggeli sorakozónak, és elvonultunk kiképzésre, és csodák-csodája egyetlen felettesem sem szólt a történtekért.
Később megtudtam, hogy nem vonhattak felelősségre, amíg a katonai esküt le nem tettem.

Két hét múlva egy vasárnap a reggelikor felhívás hangzott el:
„Aki tud valamilyen hangszeren játszani, jelentkezzen a parancsnoki épületben Kereki százados elvtársnál, a kulturtisztnél”.
Mikor odaértem már megelőzött Varga Nándor Csongrádi katonatársam, aki operaénekes és nagybőgősként jelentkezett. Talán életében sem volt operában, a nagybőgőről meg csak annyit tudott, hogy hangszer, és fogalma sem volt, milyen húrok vannak rajta.
Egyetlen bőgősjelöltként elsőnek került be az alakuló zenekarba.
Leszerelésünkig ö volt a bőgősünk. Egyszer megjegyeztem neki: Nándikám, ha egyszer találsz, egy jó hangot majd megünnepeljük. Erre nem került sor, viszont olyan tökéletesen tudta forgatni a bőgőt, hogy felfigyeltek rá a vendégek.
A későbbi zenekarunkban mikor a Tiszti Klubban muzsikáltunk, és valamelyik tiszt kérni akart egy dalt Nándinak szólítva nála rendelte meg, nekem, mint zenekarvezetőnek csak a rendfokozatomat használták, kivéve Lajos Palit, aki velem járt általános iskolába, és ekkor már hadnagy volt.

Másodiknak Müller Samu barátom következett, aki konzervatóriumot végzett kitűnő muzsikus volt. Harsonával nem rendelkezett az alakulat, így felvételt nyert a zenekarba, és másnap kísérővel hazautazott Makóra a hangszeréért.
Ő volt az első, aki elhagyta a laktanyát az újoncok közül.

Harmonikásnak 11-en jelentkeztek velem együtt.
Életemben soha nem volt olyan jó harmonikám, mint az a 120 basszusos olasz harmonika, ami a sereg tulajdonát képezte..
Elsőnek játszhattam, és előadtam: Tabányi Mihály, Valse Musette című szerzeményét.
Kereki százados úgy hallgatta, mintha a zeneakadémia főtitkára lett volna, akiről később megtudtuk: Akkor végezte a nyolcadik osztályt levelező tagozaton.
Miután befejeztem az előadásom, álljon a szoba jobb sarkába –mondta.
A többi jelentkezőnek fogalma sem volt a harmonikázásról, és lehet, hogy ők sem tudták mit játszanak.

A rostavizsga után Kereki százados kinevezett zenekarvezetőnek, pedig Schum Józsi tenorszaxofonos, és Szabó Feri dobosok öregkatonák voltak. Ők februárban szereltek le, mivel ekkor a nemzetközi helyzet miatt három korosztály volt a seregben, és ketten a visszatartott katonák közé tartoztak. 

A következő szombaton egy TSZ vacsorára vittek el bennünket muzsikálni, ahová elkísérte a zenekart Vulevity Miodrág zászlóaljparancsnokunk, aki a későbbiekben is mindenhová kísérőnk lett, ahol a megrendelő csinos asszony volt.
Ezen a fellépésen jól jártunk Schum Józsival, aki lakodalmas zenész révén rengeteg nótát tudott, és valósággal ropogtak a szaxi hangjai a csárdásoknál.
Samu barátom, aki nem ismert talán egy nótát, vagy csárdást sem, diszkréten keresgette a hangokat kísérő szólamában.
A szaxit a hálás TSZ parasztok megtömték pénzzel (10, 20, 50Ft.), ami katonaidőmben soha többé nem fordult elő. (húsz forint volt a havi zsoldom)
Nándi hozta formáját, és udvariasan mindig kikerülte a jó hangokat.
Viccesen megjegyeztem: „A csárdások lüktető ritmusánál mondjad mindig magadban: hol passzol, hol nem passzol. Lehet, hogy így könnyebb lesz ritmusra játszanod. Persze passzolni úgy sem fog, és a bőgőnek is furcsa volna”.

• Szerencsémre a későbbi zenekarommal ilyen helyen nem szerepeltünk soha, mert nagy égés lett volna, ugyanis, mintha nem is magyar emberek lettek volna társaim, nem ismertek a lakodalmas műfajból semmit sem. –
  Szabó Feri tökéletes ritmussal kísért a dobon mindent.

Nem sokkal ezek után letettük az ünnepélyes katonai esküt, ahová szüleim is elutaztak. Anyám egy csomó hazai finomsággal látott el, amit mind felfaltam.
Mikor ki akartam kísérni a kapuig őket, szembetalálkoztunk Kereki századossal, aki bemutatkozott a szüleimnek, majd zsebéből kimaradási engedélyeket vett elő, és kiállított számomra egyet, így az állomásig kikísérhettem apámékat.
Ez volt a hangszertudásom első kedvezménye a seregben.
Az állomáson elköszöntünk, és amint visszaindultam a városba, betértem a Fekete Bárány nevű kocsmába egy korsó sörre.
Ez az ivó volt az egyetlen katonáknak tiltott hely a városban.
A fiatal pincér, aki fogadott megkérdezte: Újonc vagy?
Igen mondtam!
Hozott egy korsó sört, – kezembe nyomta és hozzátette, húzd le gyorsan, és többé ne gyere ide, mert ez nektek tiltott hely, és ezek a marhák elvitetnek innen a helyőrségi fogdába.
Fizetni akartam, de csak annyit mondott, – egészségedre, és kikísért az ajtóig.
A vendéglőben egy lélek sem volt, így rejtély maradt számomra, hogy miért volt tiltott hely?
Évtizedekkel később, mint civil bementem egyszer oda, és megkérdeztem: Katonák most sem látogathatják ezt a szórakozó helyet?
Sajnos nem, de nem tudjuk, hogy miért? –Volt a válasz.

1962. december hatodikán gyakorlatra mentünk, de senki sem tudta, hogy hová.
      A KRESZ tábla Debrecen felé mutatott, aminek megörültem mivel mindig szerettem volna látni a híres várost, (Még most sem láttam) de 6 kilométerrel a város előtt, lekanyarodtunk földútra, és kikerültük.
      Ezután röviddel megérkeztünk Tiszaburára, a Tisza partra, ahol megálltunk, és itt kellett kikötőhidat építenünk.
      Mindenkinek le kellett szállni a gépkocsikról, és elkezdődött a hídanyag lepakolása.
      Balogh százados (5 osztályt végzett) megkérdezte: „Maga érettségizett ugye? – Jelentem igen! – Mondtam. Erre kezembe nyomott egy mércés rudat, hogy mérjem meg a víz mélységét. A vízparton állva elkezdtem a rúd hegyét beledugdosni a vízbe, mire rám ordított nem azt mondtam, hogy pecázzon, hanem menjen bele a vízbe és mérje meg a mélységét.
      Volt rajtam egy gumi ruha, amely pillanatok alatt megtelt vízzel, mikor belementen a derékig érő jeges Tiszába.
      A százados a partról irányított, és karókat szúratott le velem, melyek közé épült később a híd.
      Társaim a parton kuncogtak, míg a jeges fürdőzésem szemlélték.
      Mikor végre kijöhettem, alig bírtam kimászni, mivel a vízzel megtelt ruhám olyan nehéz volt.
      Nagy kínlódás közepette kikászálódtam a partra, ahol külön műsorszámmal kápráztattam el társaimat, ugyanis a gumi ruhámon lévő lyukakból minden felé spriccelt a víz, úgy nézhettem ki, mint egy lábonjáró gejzír.
      Mikorra levetettem a gumiruhát elhangzott a vezényszó: építést megkezdeni!
      Először a baksarut (3 mázsa) kellett becipelni a vízbe, hat embernek, és pontos távolságra elhelyezni egymástól. Ez a két talp tartotta az egész kikötőhidat.
      Ezután a parti talpakat helyeztük el, majd négy ember által szállított 270 kilós vashossztartókat kellet csatlakoztatni, és rögzíteni a vízben és a parton lévő talpakhoz. (Az építés az öregkatonákkal közösen történt)
      Mikor minden a helyére került a burkolat felszerelése után készen állt a kikötőhíd.
      A túlparton ugyan olyan kikötőhidat készítettek, és a deszantosok által ekkorára összeállított benzinmotoros komp szállított át a tankokat, gépkocsikat, és a teljes felszereléssel érkező szovjet hadosztályt.

Amikor befejeztük a kikötőhíd építését, a parton mindenkinek pucérra kellett vetkőznie, és tetőtől talpig száraz öltözetet kaptunk, és abban szemléltük meg az átkelést, és senkinek sem jutott eszébe, hogy a dolog neheze ezután kezdődik, amikor el kell bontani az építményünket.
Mire az utolsó szovjet járművek is átkerültek a túlpartra, már a közeli Tiszaburán régen elharangozták a templomok harangjai a delet, és a falu gyerekei boldogan játszottak a mikulás-ajándékokkal.
Mint ahogy lenni szokott ilyenkor: kilőtte az ellenség a konyhát, ami azt jelentette, hogy egész nap addig még sem nem ettünk, sem nem ittunk semmit.
Már egy ideje elviharzott az utolsó ruszki jármű, amikor elhangzott Balogh százados vezényszava: Bontást megkezdeni!
A tiszta, száraz és meleg pufajkáinkban ismét megrohamoztuk a jeges vizet, és elkezdődött a hídelemek kiszállítása a partra.
Az nem volt elég, hogy kihordtunk mindent, hanem ott példás sorba kellett lepakolni.
Míg dolgoztunk, a tisztek felváltva el-eltűntek, amit naivan annak tudtuk be, hogy biztosan piszkolni mentek félre.
Később kiderült, hogy a zsebeik rejtekéből ilyenkor előkerültek a kis laposüveg pálinkák, amit ez esetben a hideg ellen használták, védőitalként.
Javukra legyen írva, ők sem ettek egész nap, de nem is dolgoztak.

Legnehezebb volt a baksaruk felszakítása a folyó iszapos fenekéről, melyeket a többtonnás járművek szinte belepréselték a talajba. Csupán a fejünk volt ki a vízből, kezeinket a pocsolyában a talpazat alá igyekeztük beerőltetni, hogy meg tudjuk végre mozdítani a monstrumot.
Hosszú szenvedés árán győzedelmeskedtünk, és minden kikerült a vízből a partra.
A gyors leltározás után Balogh százados harmadszor is munkába állt, és kiadta harmadik jelszavát a nap folyamán: Gépkocsikra pakolást megkezdeni!

Ha a partot nem lepte volna, mintegy 20 cm hó, bizonyára sötét lett volna, hiszen lassan 18 óra volt.
Egy újabb rögtönzött sztriptíz után, ismét átöltöztünk, és lassan kezdtünk ismét felmelegedni.
Egész napos megfeszített munka után, tréfásan bejelentette az egyik tiszt: Megnyertük a háborút, gépkocsira!
A gépjárművek csikorgó kerekeinek hangjánál csak a korgó gyomraink voltak hangosabbak, legalább is úgy hallottuk.
Este nyolc óra körül végre összetalálkoztunk a tábori konyhával, és ami a kondérban volt minden felfaltunk. Volt olyan, aki háromszor is kért repetát.
A lakmározás után három deci bórral zártuk az örök időre emlékezetes kikötőhíd építést.
Hajnalodott mire visszaértünk a laktanyába, összefagyva, mivel a gépkocsik ponyváján ültünk csupán, de nem volt szabad felrakni a tartó vasakra a hideg szél ellen, mert a Honvédelmi Minisztérium, valamelyik meleg szobájában, valaki kitalálta, hogy személyszállításnál balesetveszélyes ponyvás teherautón utazni.
Miután jó meleg vízben megfürdöttünk, másnap 10 óráig alhatott mindenki.
A mai napig is hihetetlen számomra:

Senki sem fázott meg!

Katonaéletem első három hónapja gyorsan elrohant, és januárban bevonultak az újoncok, akik egy hónapig a negyedik korosztályt képviselték a seregben.

A bevonulás után, miután letették a katonai esküt Polyák Józsi szegedi zenész (Konzervatóriumot végzett) lett a tenorszaxofonosunk – aki rendkívül jól improvizált, és a legmodernebb technikával fújta hangszerét, valamint minden idők legtrehányabb katonája volt. –
Leszerelés után disszidált, és Ausztriából írt haza szüleinek:
„Szerencsésen megérkeztem, de rövidesen tovább megyek, mert nagyon átfújnak a keleti szelek”.
Tíz évig élt New Yorkban, jelenleg Svédország az új hazája.
Dobos: Kószó Béla lett, szintén szegedi muzsikus, akinek felesége a Molnár Dixieland billentyűse, Béla pedig kisegítő dobosa.

A zenekarom tagjai: Polyák József tenorszaxofon, Müller Sámuel harsona, Varga Nándor bőgő, Ladányi Tomi budapesti zsidógyerek időnként zongora. Ilyenkor harmonikáztam. Kószó Béla dob.

Ehhez a zenekarhoz csatlakozott a Tiszti Klubban a szentesi Tűzér Laktanya katonája Korda (Klein) György a későbbi éneksztár.
Kordát pár hónap múlva elhelyezték a Békéscsabai hadosztályhoz, ahol a Néphadsereg című újságban egész oldalas cikk jelent meg róla, melyben méltatták: „Nem zárkózik el a hadtápmunkától sem”.

Ha a zászlóaljparancsnok nem adta el máshová a zenekart, akkor minden szombaton és vasárnap a Tiszti Klubban muzsikáltunk, ahol nagy népszerűségnek örvendtünk, és néha vissza is éltünk helyzetünkkel.
Elhangzott a TV. „Ki, Mit, Tud” műsorában a Gézengúz című sláger, amit megtanultunk, mivel biztosak voltunk benne, hogy kérni fogják.
Így is történt: Odajött hozzánk a zászlóaljparancsnok és kérte, hogy játsszuk el a feleségének a Gézengúz c. számot.
Határozottan kijelentettem, hogy nem tudjuk.
Később ismét kérte, csak ekkor kiegészítette kérését 5-5 nap szabadság beígérésével.
Ekkor rázendítettünk, és olyan sikerünk volt vele, hogy háromszor meg kellett ismételnünk.
Szünetben újra megjelent a nagyfőnök:
„Ugye, hogy tudják, miért nem játszották el mikor először kértem”?
Akkor még nem tudtuk, de egy katonának szabadságért minden eszébe jut. – Feleltem vigyorogva!
Nagy f… maga, ezt már az első bemutatkozása óta tudom, majd elment és küldött egy italt is a zenekarnak.
Hétfőn boldogan utaztunk a kiharcolt szabadságunkra.
Míg a vonat zakatolva száguldott velem, felelevenedett bennem a régi közmondás:
„Szemesnek áll a világ”.

Később Korda Gyurival, 1973-ban Keszthelyen a Motel szállóban egymás melletti szobában laktunk, és rengeteg új számmal látott el bennünket.
Gyuri a Helikon bárjában énekelt, mi szintén a Balaton-partján a Hullám étteremben muzsikáltunk.
A Helikonban és a Hévizi Rózsakert Bárban Schöck Ottó zeneszerző kísérte a műsort, aki többször átjött hozzánk vacsorázni –Meghallgatni bennünket – és egy alkalommal felkért, hogy vállaljam el helyette a műsorkísérést, amíg alkotói szabadságon lesz. Mivel nem volt más zongorista helyettem, így nem jött létre a megtisztelő ajánlat, pedig szívesen mentem volna, hiszen a műsorban: Korda György, Aradszky László, Harangozó Teri, és egy tánckar lépett fel.
Ez az átka mikor duóban dolgozik valaki.

A Tiszaburán végrehajtott gyakorlat után, egyre gyakrabban foglalkoztatott a gondolat: Valahogyan meg kellene szabadulnom az utász mivoltomtól.
Az öregkatonáktól megtudtam, hogy a januári bevonulás után, mikor letették az esküt, átszervezés lesz a zászlóaljon belül. (Önálló zászlóalj volt)
Kapva a lehetőségen zászlóalj kihallgatásra jelentkeztem, és kaptam engedélyt.
Zászlóalj-parancsnokunknak előadtam lelkes katonaként aggodalmam:
„Muzsikálás utáni napokban fáradtan veszek részt a gyakorlatokon, és nem szeretném társaimat ilyen állapotban kihasználni, ezért kérem a zenekarból való távozásomhoz a hozzájárulást”.
Nagyon jó az indoklás, de térjen a valós tényre, és mondja meg melyik fegyvernemet nézte ki magának? – Felelte a góré!
Jelentem a híradókat, és Müller Samu harsonás a felderítőkhöz szeretne átkerülni.
Kihallgatással végeztem, szólt a vezényszó, és választ sem kaptam kérésemre.

Az újoncok eskütétele után, másnap áthelyeztek bennünket a kért helyekre, annyival megtoldva a kérésem: Polyák Józsi szintén híradó lett, Kószó Béla pedig írnok. Varga Nándi és Ladányi Tomi már korábban is írnokok voltak.
Közbenjárásomra így az alakulat elit helyeire kerültek a zenekar tagjai.

Röviddel ezek után hívatott Kereki százados, és közölte velem, hogy a BARNEVÁLL vezetősége kéri az alakulat zenekarát öntevékeny színjátszó körük kisegítéséhez.
Betanulták a Boci, Boci, Tarka című vidám kis operettet és a betétdalokat kellene kísérnünk az április 4-i bemutatón.
Rövid gondolkozás után előálltam, elképzelésemmel: Ehhez sok próbára van szükség, nekünk jobb esetben, ha nincs senki szolgálatban, hétvégén van csak kimaradásunk, tehát ilyen körülmények között felelőtlenség volna elvállalni.
Másnap ismét hívatott Kereki százados, aki elintézte, hogy ne oszthassák be a zenekar tagjait szolgálatba, tehát szolgálat mentességet kaptunk, valamint a kezembe nyomot egy olyan kimaradási engedélyt minden egyes zenekari tagnak, amely a BARNEVÁLL próbáinak időszakára szólt.
Minden nap másik ügyeletes tiszt volt, így minden nap kijártunk a városba legálisan, és soha senki sem vonta kétségbe engedélyünk jogosságát, mivel Vulevity Miodrág zászlóaljparancsnok írta alá. Az ilyen engedélyeket mindig a századparancsnokok szokták adni.
Ettől kezdve, ha volt próba, ha nem mi 17 órakor elhagytuk a laktanyát, és a benne lévő őrültekházát.
A színjátszók vezetője Pataki László volt, aki minden nap (Ha nem volt próba akkor is) bőséges vacsorával várt bennünket, amit délben tettek félre számunkra, melyhez hasonló minőségűt egész katonakorunkban nem kaptunk a seregben.
Az ősbemutatóra, szerencsénkre meghívták parancsnokainkat is, akik látva hasznos tevékenységünket továbbra is támogatták a kedvezményeinket.
A próbák után a Deák Ferenc utca sárkán álló kiskocsmába betértünk mindig egy-két pohár sörre, és takarodóra értünk vissza a laktanyába.
Április 4-én engem előléptettek őrvezetőnek, így állandó kimaradást kaptam éjjel 23 óráig, tehát a csoportos kötődöttségem megszűnt, és szabadon mehettem a zenekar nélkül is kimaradásra.
Ez a kedvezmény a lehető legjobbkor jött, mivel a BARNEVÁLL színjátszói között szorosabb kapcsolatom alakult ki Kuti Juliannával, (Adminisztrátor volt) aki Kunszentmártonból került a vállalathoz dolgozni, és albérletben lakott Szentesen a Deák Ferenc utcában, mely utcán jártunk a laktanyából a színjátszó próbákra, tehát:
„Útba esett, jövet – menet, mint a Takarék Szövetkezet”, ahogy a reklám hirdeti.
Jó alakú csinos hosszú feketehajú hölgy volt, aki egy évvel volt fiatalabb nálam.
Amikor módomban állt, kértem hétvégén egy eltávozást, – Ilyenkor Ladányi Tomi zongorázott helyettem a zenekarban – és hétfő reggel hat óráig miénk volt az egész világ. –
Jutka és a színjátszók kezdték elviselhetővé tenni a szívemből utált katonaéletet.

A BARNEVÁLL színjátszó csoportja feloszlott, de bennünket továbbra is szívesen látott Laci bácsi a volt színkör vezetője, aki sokszor még sörrel is kiegészítette a napi menünket, és ilyenkor hosszasan velünk maradt, mindenféléről beszélgetve.
Egyszer félrehívott, és bizalmasan közölte velem, hogy ha van kedvem, leszerelés után tervei volnának velem.
Megköszöntem bizalmát, – és majd visszatérünk erre mikor aktuális lesz. – Feleltem!

Közeledett szeptember 29. a Néphadsereg Napja. (Ekkor szakaszvezető lettem)
Előtte két hónappal Kereki százados felhívatott irodájába, és kérte, hogy a színjátszók vezetőjével beszéljem meg, hogy ezen a napon adják elő a laktanyában is a katonáknak az operettet.
Laci bácsinak a BARNEVÁLL -nál kétségbeesve mondtam, ha Istent ismer, hozza össze erre az alkalomra a színjátszókat, hiszen mi a laktanyában élveztük egész eltelt idő alatt a kedvezményeket a nem létező csoport próbái miatt.
Ismét elkezdődtek a próbák, és megmentettek bennünket a kudarctól.

Egy héttel az előadás előtt a Szentesi Petőfi Színház nagytermében a Honvéd Művészegyüttes adott műsort.
Alakulatunktól három század vehetett részt e műsor megtekintésén.
A törzsszázad, melyhez tartoztunk, mi híradók is, közöttük voltunk.
Mint rangidős szobaparancsnokot (szakaszvezető voltam) engem jelöltek ki a század vezetésére. (Minden századot sorkatona vezetett)
Kimenőruhába öltözve masíroztunk az Ady Endre utcában, közel a Tiszti Klubhoz, amikor mintegy százötven méterre megláttam barátnőmet, Jutkát közeledni felénk a járdán.
Lemaradva az élről a század oldala mellett mondtam a katonáknak, hogy jön felénk egy nagyon csinos hölgy, figyeljenek rám majd vigyázz, jobbra nézz-t fogok vezényelni. A katonák ilyenre mindig kaphatók voltak, így most is mosolyogva vállalták. Ismét az élre álltam, és ahogy Jutka a közelünkbe ért elhangzott a vezényszavam: Figyelem, – Vigyázz, Jobbra nézz!
Mintegy géppuska úgy dübörgött a vigyázzmenet.
Meglepődtem én is a társaim lelkesedésén.
Mikor Jutka mellé értünk és megismert, felénk fordulva két kézzel integetett felém.
Amikor elhagytuk, pihenjt vezényeltem, és rendes menetben haladtunk tovább.
Ekkor a parancsnoki kocsi, ahogy mellénk ért, felvette a lépésünk sebességét, és kiszólt a lehúzott ablakon a zászlóaljparancsnok:
Szakaszvezető!
„Szép volt a vigyázzmenet, de máskor ne csináljon bohócot a katonákból”!
Ekkor döbbentem rá, hogy annak volt tudható a század lelkesedése, hogy észrevették a góré jelenlétét.

A Petőfi zsúfolásig megtelt katonákkal. A tüzérek és a műszaki katonák közül sokan parancsszóra jöttek el, akik a műsor után egy életre szóló élménnyel távoztak, és még hetek múlva is arról a szenzációs előadásról beszélt mindenki, amit a hivatásos művészek produkáltak.
A műsor kezdetekor a függöny össze volt húzva, és amikor megszólalt a zene, mintha egy harminctagú harmonika zenekar játszott volna, olyan benyomást keltett mindenkiben a szenzációs zeneszó.
Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor széthúzták a függönyt, és két harmonikás lett látható, ahogy elektromos hangszerükkel elkápráztattak bennünket.
Életemben ekkor láttam először én is elektromos harmonikát, és egyszerre kettőt is. Olyan volt, a hanghatás, mintha egy hatalmas templomi orgona hallatta volna hangját.
A táncosok, énekesek, cigányzenekar, szavalat, hangszerszólók egymást váltották a két és félórás műsorban.
Az ötszáz főnyi katona, olyan tapsviharral, hangorkánnal jutalmazta a művészeket, melyhez hasonló lehet, hogy soha nem hangzott még el abban a színházteremben.
Sokáig gondolkoztam azon, hogy két év szolgálati idő alatt hány tehetséges ember él a seregben a tespedtség hátramozdító valóságában, és senkinek eszébe sem jut, hogy tegyenek valamit annak érdekében, hogy ne csak az idő teljen el felettünk, hanem tehetségünkhöz mérten produkálhassunk is valamit.

Mikor vége lett a fergeteges műsornak, csillogó szemű katonák távoztak, akiknek két és félóra alatt olyan élményben volt részük, ami feledtette velük a seregben uralkodó önkényuralmat, ami sokszor megaláztatást is előidézett.
Szeptember 29-én egész napos programmal ünnepeltünk a laktanyában, ahová rengeteg szülő is eljött, különösen az elsőévesek hozzátartozói.
Délután öt órakor kezdődött az étkezdében a BARNEVÁLL színjátszóinak előadása, amelyet a katonák között elvegyült szülők is megnéztek, és meg voltak győződve, hogy milyen komoly kulturális élet van a laktanyában, holott az égvilágon semmi sem volt.

A műsor végeztével elkísértem Jutkát, és éjjel egy óráig nála voltam.
Mint szakaszvezetőnek este a takarodó után (22 óra) csillagonként járt egy óra kimenő hosszabbítás, és ehhez járt nekem az élenjáró szakasz tagjának, és osztályos távírásznak még egy óra.
Tehát minden nap 02 óráig volt kimaradásom, amit igyekeztem ki is használni.
Mielőtt elköszöntünk megígértem, hogy a következő hétvégén kérek eltávozást, és kirándulunk a Kurca, vagy a Duna partra a kellemes őszi időben.
Ekkor még gondolni sem mertem, hogy soha többé nem találkozunk, és az együtt töltött időből csupán emlék lesz.
Másnap reggel a zászlóalj sorakozón bejelentették, hogy senki nem hagyhatja el a laktanyát az elkövetkező héten, mivel áthelyezték az alakulatot Bajára, és megkezdődik a készülődés, pakolás. Csak a négy fal maradhatott, azon kívül mindent teherautókra kellett pakolni. (A szabadságon lévőket visszahívták)

A telefonközpont is hozzánk híradókhoz tartozott, ahonnan még a tiszteknek is tilos volt a városi, vagy távolsági vonal hívása, ennek ellenére vállaltam a kockázatot, és felhívtam a munkahelyén Jutkát, hogy tudassam vele a szomorú hírt. Nem fukarkodtam a percdíjjal, (A honvédség fizette) és több mint egy órát beszélgettünk, és minden ígéretek nélkül elköszöntünk.
Mint később kiderült örökre!
Soha többé nem láttam, és nem is hallottam felőle.
A Szentesen töltött 11 hónap katonaidőmben csupán Jutka jelentette a szépséget, és jóságot!

Még azon a héten, pénteken reggeli után elindult a konvojunk, hátrahagyva a Szentesi Damjanich Laktanyát, és új reményekkel tűzdelve, felvértezve közeledtünk a Bajára a Csávolyi úti harckocsi laktanya egyik felébe, ugyanis ezt a laktanyát a harckocsizók és a műszakiak osztották meg.
Később visszasírtuk Szentest, mely város katona szemmel nézve egy nyugodt település volt, ahol csak különleges eseményekkor lehetett járőröket látni.

Baján szinte minden alkalommal el kellett menni a Helyőrség előtt és hemzsegtek a járőrök.
Ebben az időben Baján: Harckocsizók, műszakiak, lövészek, és oroszok voltak elszállásolva laktanyákban, ami több ezer katonát jelentett, így érthető volt a túlzott járőrözés.