HATVANÉVES LETTEM

Hatvanéves lettem s elmúlt hatvan év,
Figyelhetem, hogyan közeleg a vég.
Kegyetlen az élet, gonosz, mostoha,
Azt, hogy meddig élek nem tudom soha.
Lehetnek terveim, – mindegy, egyre megy,
Hogyha jön a kaszás, úgy sem úszom meg.
Künn a stiglinckertben, van már sok barát,
Ha rám kerül a sor, várnak odaát!
Ily egyszerű volna, ennyi az egész,
Onnan nem jött vissza, soha senki még!
Végállomás, beszállás, így szól egykor,
Amikor majd, Szent Péter kalauzol.
Elszáguld velem: mennybe! – Vagy pokolba!
Jaj, csak a mennybe ne, oda ne soha!
/Hisz/ a pokolban van, sok bohém és kúrva,
Oda kívánkozom, róluk álmodva.
A földön köztük éltem, oda vágyom hát,
Angyalokkal mit kezdenék odaát! –
De míg itthon vagyok, átgondolom azt,
Hogyan és mint volt, a hatvan év alatt!
Háború dúlt, rengett a föld alatta,
Mikor Anyám az életemet adta.
Rászabadultam az emberiségre,
Amíg élek, nem lesz ennek vége.
Iskolába mindent megtanítottak,
De sosem tudtam, hogy az élet mit ad.
Ahogy növekedtem, terveztem sokat,
Tervem nem lett más, mint múló gondolat.
Mikor tanulmányaim befejeztem,
Igazán csak akkor főtt a fejem.
Muzsikálni kezdtem mulatságokat,
Hagytam, hogy a földet túrja a paraszt.
Gondok nélkül éltem, minden áldott nap,
Míg el nem vesztettem, szabadságomat!
Egy fáért egy erdőt adtam oda én,
Megnősültem s lettem szerencsétlen, szegény!
Egy vadidegent vittem otthonomba,
Inkább vertem volna a fejem a falba!
Feláldoztam a fiatalságomat,
Ez volt tőlem a legmarhább gondolat! –
Ha eldobom egyszer, majd a kanalat,

Vígözvegy lesz, aki utánam, marad.
De meghagyom én végakaratomat,
Hogy fejfám hirdesse, kívánságomat.
Lent nyugszom én, ki fent nem nyughatott,
De boldog most már, mert Téged elhagyott!
Örök álmomat alszom és szeretném,
Ha odalenn sem feküdnél soha mellém. –
De ne tovább, mert még élek s virulok,
Kívánságom teljesül, ha majd meghalok!
Amíg itthon vagyok, és ameddig van remény,
Mindent megpróbálok, – ez is eredmény.
Baj csak az, ki hozzám való az már öreg,
Kit szeretnék, annak én vagyok öreg! –
Isten, míg alkotott sok hibát vétett,
Az eredményt az emberek sínylik meg.
Legsikertelenebb a házasság maga,
Ez lett énnálam is a tragédia!
A feleségem hálával tartozna,
Mert életét megmentettem vala,
Feleségül vettem én akkor balga,
Más már biztos agyonütötte volna. –
A rosszban kárpótolt két csodás gyermek,
Életemnek Ők adtak értelmet!
Mily pompás volna az Isteni alkotás,
Ha a gyermekszüléshez nem kellene más.
Sok gondot és bajt így megelőzhetnénk,
/Ha/ sem házasságra, sem válásra nem lépnénk. –
Hatvan év alatt mi volt már leírtam,
Csupán a szerelemről nem szóltam.
A szerelem biztos egy csodás dolog,
Egy kis öröm, míg az elme háborog! –
Most már várhatom, hogy jöjjön majd a vég,
Hogy lepedőmre szarjak, mint először rég!
E két szarás között zajlott le életem,
Ez fémjelzi, hogy én, – hogyan is éltem!

Makó, 1999. 09. l6.