ELMÉLKEDÉS AZ ÖREG KORRÓL

Ahogy múlik az idő felettünk és szaporodnak az éveink, rohamosan fogy, azaz idő, ami az öregkor végét jelenti: – az elkerülhetetlen elmúlást.
A Földön csak átutazók vagyunk és minden perc, óra és nap, egy- egy állomása csupán az életünknek. Amíg a gyermekkor és az ifjúság sokszor mesébe illő emlékeket nyújt, addig az öregkor a kegyetlen valóságával megvilágítja előttünk addigi életünk minden mozzanatát, hibáit, és pozitív törekvéseit egyaránt.
Persze az öregkornak is vannak szépségei: gyermekeink boldogságának tudata, unokáink megjelenése és felcseperedése és az a filozofikus gondolat, hogy mi már megértük az öregkort: voltunk kisgyermekek, serdülők, ifjak, középkorúak és öregek, de akik, most fiatalok nem biztos, hogy lesznek öregek.
Ezen kívül vannak öregkori szerelmek is, amelyek a maguk valóságában bearanyozzák két boldog ember életét.
Az öregkor velejárója az a kegyetlen játéka a sorsnak, hogy át kell élnünk, végig kell szenvednünk, szeretteink és barátaink elvesztését, és azonosulni kell azzal a gondolattal, hogy egyszer elérkezik, majd azaz idő, amikor bele kell nyugodnunk a legborzasztóbba; a magányba!
Amikor elveszítünk valakit, mindig bennünk is meghal egy rész, és érzelmileg lassan megfogyatkozik az a ragaszkodás, amit úgy neveznek: élet!
Valamikor volt egy öreg barátom, – aki koránál fogva, apám is lehetet volna. Rengeteg bölcs gondolattal, tanáccsal látott el és mindig kegyetlen valóságával tárta elém, az élet minden apró mozzanatát. Ironikus hangon beszélt arról, hogy az ötven éves kor elérése, milyen sok változást hoz életünkben. Megromlik a látásunk, szemüveget kell viselnünk, fogaink tönkremennek és cserbenhagynak bennünket, kihullik a hajunk, a hallásunk gyengül, süketülünk, de ahogy mondta a legborzasztóbb az, hogy lassan hülyülünk.
Emlékezetünk megkopik, nem jut eszünkbe sokszor régi ismerőseink neve, feledékennyé válunk, viszont ahogy közeledünk a második gyermekkor felé, egyre élesebben emlékezünk vissza, három-négy éves korunkra is.

Olvastam egyszer egy orosz orvosprofesszor tanulmányát, melyben szintén az ötvenéves kort határolta meg az emberi élet választóvonalának, és javaslatot tett arra, hogy azokat, akik elérték ezt a kritikus időpontot korházakba, klinikákba kellene beutalni,- akár betegek akár nem- legalább egy hónapra teljes kivizsgálásra, felújításra. Így elérhető volna az, hogy fizikailag, és szellemileg kitolódna az elhasználódás ideje.
Erre sajnos a világ mai anyagi felkészültsége mellet nincs lehetőség, így bele kell törődnünk abba, amit a sors számunkra előírt!
Úgy kell tervezni az életünket, és úgy kell leélni azt, hogy amikor ránk mosolyog az öregség kegyetlenül gonosz arca, vissza tudjunk nevetni szemébe és bátran vállaljuk e kor minden megpróbáltatását.
Egész életünkben egy cél lebegjen előttünk: a híres Madách-i mondás:

„Ember küzdj, és bízva bízzál!”

Makó, 2005. 08 07.