GONDOLATOK
(Anna-, unokám születésére várva)

Az évek gyorsan elszállnak, az idő eljár,
A tegnapból holnap lesz, és elszökik a nyár.
Leáldozik a fénylő Nap, jő a holdsugár,
Az életünknek alkonya, – kegyetlenül vár.
Őszbe borul a természet, beköszönt a tél,
Elmúlik a fiatalság, s végéhez ér,
Az öregkor, ha eljön, csak tréfából ígér.
A jövőnk már a múltunk lett s emlékünkben él,
Ajándékká vált a holnap és a fénysugár,
Amit nyújt a sors még nekünk, – ajándék az már.
Ajándék a boldogság is, amit kapunk még,
Ajándék, ha kérésünket, – megadá az ég.
Furcsán rendezé az Isten ezt az életet,
Tettére nincs magyarázat, – nincsen felelet!
Felnőnek a gyermekeink, s magunk maradunk,
Hogy ez így ne legyen soha, – arról álmodunk.
Lehetsz gazdag, lehet kincsed, ez semmit sem ér,
Ha nincs, kiért élj, akkor az életed mit ér?
Bejárhatod a világot, láthatsz száz csodát,
De a boldogság az nem más, csakis a család.
Gondolataim így cikáztak, sok-sok éven át,
Rohantak az évek gyorsan, – hogyan is lesz tovább?
A bölcsőtől távolodva egyre öregszünk,
Ha beköszönt egy újszülött, – visszatér kedvünk!
Az életemben, ami volt, a múltam már az,
De unokám jövetele számomra vigasz.
Tervezgetem az életet, mint egykor: újra,
Éveim feledvén, megfiatalodva.
Hálát adok a sorsnak, amiért rám mosolygott,
E kis csöppség majd mindent bearanyoz.
Kacagása fülemnek lesz a legszebb zene,
Fénylő két szeme, a lelkének tükre.
Ölelő két karja majd szeretet nyújt,
Mindent feledtetve, ami rossz, ami a múlt.
Míg békésen alszik, álmát vigyázom majd én,
Bölcsőjénél ülve, jövőjét tervezgetvén.
Ébren, ha gagyarászik Ő valamit nekem,
Kiskezét megfogva, gondolatát követem.
Mesélek sokat a tündérek országáról,
Hol álmában jár, s ébren minden megvalósul.
Ha játszik, szalad és fut boldog önfeledten,
Elesve, magát megütve, – fájni fog nekem!
Hogyha sír és rózsás arcán a könnye csorog,
Együtt sírok vele és a lelkem is zokog.
Mikor először szól és mondja: anya, apa,
Várom türelemmel, hogy kimondja: – nagyapa!
Mennyi gondolat, ami most eszembe nem jut,
De szívemben Ő, kinyitotta a kiskaput.
Besétált rajta és ott marad mindörökre,
Amíg élek én, és azon túl sem feledve.
Ha egy napon örömömet megunja Isten,
Magához szólítva: elmegyek, – nincs mit tennem!
Nem lázadozom most már a sorsom ellen én,
Mert unokámban tovább él, belőlem sok gén.
Emlékem megmarad, mit együtt építettünk,
A sok-sok terv, amit kettesben tervezgettünk.
Így van ez rendjén, ki születik: az meg is hal,
Helyét átadva annak, – aki fiatal.
Változtatni ezen nem lehet, – nem akarok,
Szeretni foglak, amíg csak a szívem dobog.
Ha létezik túlvilág és egy új élet ott,
Lépteid onnan figyelem és Rád vigyázok!
Elfoglalom helyem majd a nagy zenekarban,
S írok Neked egy dalt, egy szép melódiában.
Eljátszom odafent, az égi nagy zongorán,
Hogy legyen nagyon boldog, – az én kis unokám!

Makó, 2002. 12. 05.