SÜVÍT A SZÉL

Süvít a szél, vagy tán dalol,
Hol erősebb, ott meg tombol.
Az éjszakát átrohanja,
Az erejét fitogtatva.

Hajnaltájt ballagok haza,
Fal mellett kissé megbújva.
Nem hagy nyugtot ott se nekem,
Erejétől megdermedem.

A hideg csontomig hatol,
Megremegek a fázástól.
Kik alszanak, még nem tudják,
Hogy reggel rájuk majd mi vár?

Egyre fúj, tán erősödik,
Kegyetlenül erőlködik.
Úgy tesz, mintha pénzért tenné,
Vagy tudását dobra verné.

Osonok néma léptekkel,
Versenyre kelek a széllel.
Orcám piros, szememben könny,
Szörnyű vihar, már nem közöny.

A fákról még néhány levél,
Vesztesen a földre leér.
Megpihenni ott sem tudnak,
Elsodródva tovább állnak.

Megmozdul az avar is lent,
Kavarogva, útnak ered.
A járdákat betakarja,
Ez a viharnak az arca.

Megyek gondok között járva,
Szép éjszakát hátra hagyva.
Idekint egy más világ várt,
Illúzióm elborítván.

Faágak hullnak a földre,
Esésükkel nagy zajt keltve.
Néhol meg tetőcserepek,
Összetörve úgy hevernek.

Egy öreg kémény feladta,
Ledőlt szegény az ebadta.
Az úttesten meg keresztben,
Egy vén nyárfa hevert csendben.

Segítséget kap a nagy szél,
Jeges esőtől hevenyén.
A borzalmakat fokozza,
Redőnyökön kopogtatva.

Galléromat felhajtottam,
Sapkám homlokomra húztam.
Lépteimet meggyorsítva,
Mentem már nem csámborogva.

Későn virrad, nagyon későn,
Az utcán még senki nem jön.
Csak megy kóbor kutya-, szalad,
Jó búvóhely után kutat.

Ő kiverve, én meg önként,
Megyünk mintegy áldozatként.
Daccolunk a természettel,
Az isteni őserővel.

Végre elértem otthonom,
Ázva-fázva megborzongom.
Ruháim kiterítettem,
Az ágyamra lehevertem.

Még egyszer mindent átéltem,
Ami történt éjidőben.
Csak én győztem-, elkönyveltem,
Nem bántam meg, hogy elmentem.

Makó, 2017-12-11