A MAGÁNYOS

Nehéz a magányos sorsa,
Szerencséje rég elhagyta.
Nincs barátja, szószólója,
Annál több a gondja, baja.

Örömtelen az élete,
Gyakran el van keseredve.
Segítséget, azt nem várhat,
Ezért kínozza a bánat.

Hogyha beszélni szeretne,
Nincs ki kérdésre, felelne.
Gondolatát így elmondja,
Magával meg is vitatja.

Vitája más soha sincsen,
A pletyka az, lehetetlen.
Zsörtölődni azért szokott,
Ez veleszületett dolog.

Magányosan jár-kel otthon,
Bútorok közt csendben oson.
Portörlőjével kezében,
Takarítgat úgy sebtében.

Vendéget már nem vár régen,
Magára maradt a télben.
Megrakja a kandallóját,
Maga vágja hozzá a fát.

Saját főztjét eszegeti,
Jó étvágyat nem mond senki.
Koccintani maga szokott,
Két pohárral fel is hajt ott.

Ezt, mosolyogva fogadja,
Hamar melegíti bora.
Az itóka gyógyszer neki,
A hatását meg is érzi.

Ha megcsellen nem szégyelli,
Bacchust testvérként szereti.
Lehuppan a kanapéra,
Horkant egyet, úgy ruhába’.

Mikor ébred rögtön nézi,
Maradt-e még nedű neki.
Felhörpint egy-két pohárral,
Szeme csillan nagy elánnal.

Észrevétlen hozzászokik,
A gyógyírról álmodozik.
Szebb napokat lát ilyenkor,
Egyedül maradt-, utókor.

Egy kupica az jól esik,
Mielőtt megreggelizik.
A nyugdíját számolgatja,
Aprólékosan beosztja.

Húz egyet a nadrágszíján,
Az Állam őrzi alakját.
Káromkodni ekkor szokott,
Áldást rájuk sosem mondott.

Mikor több fér a pohárba,
Dalra fakad unalmába’.
Hamisan is énekelhet,
Gúnytárgya egyedül nem lesz.

Életével elégedett,
Másokat ő nem kerülget.
Belenyugodott sorsába,
Elmerül ezért borába.

Választáskor nem szavaz rég,
Magasra tenné a mércét.
A kapuját jól bezárja,
Vigyáz féltett magányára.

Makó, 2017-02-06