ELŐTTEM A VILÁG KÉPE

Előttem a világ képe,
Parány porszem vagyok benne.
Sodródom az áradattal,
Mint folyó a rohanással.

Néha kikötni szeretnék,
Vagy megállva megpihennék.
Pihenés közben azt nézném,
Mi az, amit nem követnék?

A látkép az, csodálatos,
Elbűvölő, varázslatos.
Hegyek, dombok, mesés völgyek,
Fák, virágok, és tengerek.

Gyönyört nyújtnak mind a szemnek,
Álmodozást a lelkeknek.
Pázsitfüvön, ha nyugodnék,
Talán boldog ember lennek.

Mégis néha gondok vannak,
A vulkánok nem nyughatnak.
Vihar tépázza a fákat,
Földrengés a nagy házakat.

Lavinák zúdulnak alá,
Kegyetlen halált okozván.
Megannyi sok tragédia,
Megszámlálhatatlan csoda.

Felhőszakadások sora,
Folyók árját az okozza.
Zúgva, bőgve hömpölyögnek,
Mindent vízzel elöntenek.

Hóviharok fagyhalállal,
Ónos eső, csúszós úttal.
Jeges árral a jégtáblák,
Mind tragédiát okozzák.

Hurrikánok tombolása,
Őserőnek rombolása,
Halált osztó nagyhatalom,
Gyilkos szökőár uralom.

Mi működteti azokat,
Tán csak az Isten tudja azt.
Segíteni mégsem segít,
Szemet huny, és nem lelkesít.

A bajt azzal fokozta tán,
Bűnt kreált „Paradicsomán”.
Emberekre rátaksálta,
Alkotását elrontotta.

A vallások mesekönyve,
Ezt mind megörökítette.
Hitet, reményt, szeretetet.
Néha visszavon az mindent.

A technika vívmányai,
Rohanást előidézik.
Harácsolnak az emberek,
Senkivel se nem törődnek.

Ölnek, gyilkolnak kegyetlen,
Megrontó pénz, nem véletlen.
Azzal mindent megvehetnek,
Ügyészt, bírót lefizetnek.

Rendőrök is szemet hunynak,
Így ők bűnözővé válnak.
A fejlődés kártevői,
A népeknek csótányai.

Nem szeretném látni mindezt,
Mégis benne kell, hogy éljek.
Háborúk is közbeszólnak,
Az emberek úgy tombolnak.

Makó, 2017-02-05