EGYÜTT VELETEK

Emlékeztek?-, Mert én igen!
Veletek sok szépet éltem!
Együtt kezdtük az életet,
A befejezés az már más lesz.

Megszeppenve óvodában,
Még gyámoltalan korunkban.
Első nap az iskolában,
Hű! De rég volt, már oda van.

Kergettük az álmainkat,
Huncut, vidám, játékokat.
Összetartoztunk még akkor,
Ma már lettünk az utókor.

Tanító néni szigora,
Mindig javunkat akarta.
A fenekünk néha bánta,
Ha lesújtott a nádpálca.

Gyúlok meg, fagyok meg, mondta,
Ablakot nyitotta, csukta.
Erdélyből került mihozzánk,
Néha szavain kacagánk.

Körmössel sem fukarkodott,
S nekünk volt az már megszokott.
Négy évig együtt szenvedtünk,
Nem is igaz-, hisz nevettünk.

Tudományát ránk taksálta,
Jó szándékát reánk hagyta.
Írni, olvasni tanított,
Számolásra is okított.

Felsőben kezdődtek gondok,
Minden órán más tanított.
Nehéz volt megszokni őket,
Mi lettünk tudós jelöltek.

Ezért mindent meg is tettek,
Folyvást csak nógattak minket.
Nyugtunk nem volt, nem lehetett,
Kizsigereltek bennünket.

Nyolc év eltelt nagyon gyorsan,
Válaszúthoz értünk ottan.
Szétszóródtunk minden felé,
Van, kiket nem láttunk többé.

Középiskolás korunkban,
Beléptünk a kamaszkorba’.
Barátságok alakultak,
Melyek örökké maradtak.

Érettségin, hogy túl lettünk,
Ismét tovább, széjjelestünk.
Könnyes szemmel ballagtunk el,
Azt, feledni lehetetlen.

A sors útján jártunk aztán,
Fejünkben volt a tudomány.
Pályaválasztások után,
Elindultunk lassan tovább.

Munkások, vagy földművesek,
Orvosok és filiszterek,
Muzsikusok, vagy tudósok,
Lettek a mi sorainkból.

Találkozókra eljárunk,
Magunkról mindent elmondunk.
Együtt vagyunk, emlékezünk.
S ottan együtt megöregszünk.

Számunk lassan fogyatkozik,
Mindig van, ki eltávozik.
Az egykori barátoktól,
Búcsúzunk az árnyvilágból.

Makó, 2017-02-03