ALKONYODIK

Alkonyodik, szürkület van,
A Nap az égről már elsuhan.
Árnyában még visszakacsint,
Melege megkopott és nincs.

A fénye is pislákol csak,
Majd kialszik, és elmarad.
Köd ereszkedik a tájra,
És megfagy az, zúzmarára.

(A) fákat díszesen borítja,
Ékkőként el is takarja.
Szemet gyönyörködtet vele,
Reszketést a tél hidege.

Mily kétszínű az öreg Nap,
Nyarat, s telet kiszolgál az.
Amikor legjobban kéne,
Világít csak kényszeredve.

A hófelhők eltakarják,
Mint a barlangot a sziklák.
Napokra álomba merül,
Vagy küzd tán tehetetlenül.

Néha egy-egy résnyi helyen,
Kikandikálva úgy üzen.
Majd elbúvik, s nyugszik tovább,
S közben hó lepi el a tájt.

Vastagodik, gyarapodva,
Kegyetlen hideget hozva.
Csikorog a léptünk alatt,
Nagy pelyhe az arcunkba csap.

Szemünk pislog, védekezik,
És a hidegtől könnyezik.
Zord időben tüdőnk zilál,
Köhögéstől torkunk is fáj.

Kezünk dermedt, tarjagosan,
Lábunk fagyos a csizmában.
Szenvedünk, és nagyon fázunk,
Bizonytalanul csúszkálunk.

Jég búvik meg a hó alatt,
Álnok csapdába csalogat.
Az emberek beleesnek,
Kezet, lábat is eltörnek.

A tél tombol kegyetlenül,
Szélvihart hoz-, s ki nem derül.
Hótorlaszok sokasodnak,
Forgalomnak gátat szabnak.

Megbénul a közlekedés,
Ettől nehezül a mentés.
A falvakat is elzárja,
Lakói esnek fogságba.

Az öreg Nap meg csak pihen,
Ő nem fázik meg-, odafenn.
Takaróját tán lerúgja,
Nincsen soha sem rémálma.

Amikor végre felriad,
Megrakja a kazánokat.
Hadat üzen ő a télnek,
S kezdődik a nagy ütközet.

Megcseppennek az ereszek,
Nappal csordogálnak vizek.
Csillagos éj hatalmában,
Jégcsap lesz az éjszakában.

Napokig így viaskodnak,
Éjjel-nappal csatároznak.
Az elmúlás és kikelet,
Harca örök, s küzdő végzet.

Makó, 2017-01-21