AZ ÁTKOZÓDÓ!

Átkozódik, szitkozódva,
Műveltsége azt diktálja.
Nevetségtárgyává válik,
S közben két szeme szikrázik.

Unós-untalanul mondja,
Ocsmány szavait sorolja.
Tán a halálát is várja,
Akinek szól céda átka.

Barátai meghallgatják,
S háta mögött kigúnyolják.
Rosszindulat sokasága,
Ebből áll minden órája.

Napjainak öröme az,
Hogyha árthat, neki malaszt.
Gúnyolódva araszolgat,
Szép szavakat hátra nem hagy.

Sötét lelke, szíve gonosz,
Minden percben csak ostoroz.
Mézes-mázos szavaival,
Céloz, s talál gonoszsággal.

Keres, kutat alany után,
Egyre cifráz indulatán.
Élősködő, parazita,
Magának azt be nem vallja.

Sajnáltatja talán magát,
Elfeledve lazaságát.
Erénycsőszként bíráskodik,
Meghasonul, s egyre sunyít.

Az emberek nem felednek,
Rég időkre emlékeznek.
Nyitott könyvben lapozgatnak,
S érdekes dolgot találnak.

Ki most átkoz vádjaiban,
Eszükbe jut, – ki valóban.
Fedhetetlen nem volt soha,
Tudja barátja, s rokona.

Nem értik a fordulatot,
Ez éleszt sok gondolatot.
Magát dicsőíti bambán,
Elmosva a rosszat múltján.

Ily gondolat jár agyában,
Lehengerel, minduntalan.
Lejáratja saját magát,
Rosszul használja az átkát.

Képessége nagyon kevés,
Hiányzik, ahhoz még sok ész.
Nem látja elvakultságban,
Mily sok kárt tesz a családban.

Élhetne nyugton és szépen,
Szerénységben, tisztességben.
De ő mégis nyughatatlan,
Szavaival balgaságban.

Saját vermét ássa csendben,
Beleesik szép csendesen.
Ott is marad, nincsen kiút,
Átkaiért neki ez jut.

Nagyhanggal úgy marakodik,
Támadólag acsarkodik.
Sajnálatra méltó szegény,
Változásra nincsen remény.

Sírjában sem fog nyugodni,
Gonoszsága, ott is gyötri.
Elfeledik az emberek,
Szánakoznak, s nem nevetnek!

Makó, 2016-03-20