CSAK ENNYI…

Csak ennyi, – mondjuk el sokszor,
Különleges alkalmakkor.
Nincsen kedvünk válaszolni,
Nem akarunk társalogni.

Kérdésekre felelgetni,
Vagy talán vitába szállni.
Röviden tömören szólunk,
Úgy tudatjuk akaratunk.

Mondhatjuk azt is, – leráztuk,
Szépen félreállítottuk.
Untat bennünket személye,
Nincs szükségünk párbeszédre.

Kinek mondjuk, nem is sejti,
Eszébe sem villan neki.
Mit rejt ilyenkor a válasz,
Spontán adott, határozat.

Két szó, tömör, nincsen tovább,
Elég lesz tán, e rövid gát?
Nem tudatjuk, nem szükséges,
Úgy érezzük, hogy ott véges.

Apellátát nem szeretnénk,
Folytatást, azt el is vetnénk.
„Ennyi” mondjuk, mi vég lehet,
Kérdésre ez a felelet.

Befejezés, vagy finálé,
Függönyhúzásos parádé.
Színjáték, hétköznapon,
Utcán, téren, telefonon.

Dacolunk a „csak” szócskával,
Megtoldjuk, e cinizmussal.
Várakozunk eredményre,
Ötletünknek hőstettére.

Feleletet nem akarunk,
Jól nevelten csak kivárunk.
Bízunk benne, vagy tán hisszük,
A folytatást, azt el is vetjük.

Felcsillan akkor a szemünk,
Ha elköszön a partnerünk.
Flegmatikusak is vagyunk,
Észrevétlen félreállunk.

Ennyi elég, úgy gondoljuk,
Egy szóval se meg nem toldjuk.
Büszkék vagyunk önmagunkra,
Határozott alkatunkra.

Hihetetlen nagy szókincsünk,
Lerövidül így minekünk.
Nem parádézunk szavakkal,
Elég kettő határokkal.

Kifogást se nem keresünk,
Magyarázkodni nem merünk.
Mert félünk a folytatástól,
Felesleges szócsatától.

Ennyi elég, nincsen tovább,
Mondhatnánk mi, ha akarnánk.
De nem tesszük, nem is merjük,
Félelmünket latba vetjük.

Netán vita keletkezne,
Szópárbajba temetkezve.
Rájövünk, hogy bölcsek vagyunk,
Kiötölte jól az agyunk.

Eszmefuttatásnak szántam,
Mit leírtam, kigondoltam.
Gondoljuk át, hogy lépjünk ki,
Mondjuk együtt, most, „csak ennyi”!

Makó, 2016-07-27