MUZSIKUS SORSOK!
Talán a világ legnehezebb hivatásáról szeretném megosztani gondolataimat az olvasókkal. E mondat elolvasása után a legtöbben a zenészekre és énekesekre asszociálnak. Helyesen teszik: igen, ők azok, akiknek a sorsa késztetett e sorok megírására.
Egy zenésznek vagy énekesnek mindig mosolyogva, vidámságot színlelve kell a közönség elé lépni, holott lehet, hogy gyászt, betegséget, családi konfliktust vagy egyéb olyan tényezőt takar a sokat jelentő mosoly, melynek produkálására egyszerű földi halandók képtelenek volnának ilyen körülmények között.
A világháború előtt a Zenész Szövetség adta ki a működési engedélyeket, egyéneknek, kisegyütteseknek vagy cigányzenekaroknak. A követelmény csupán annyi volt: játszani, énekelni kellett valamit, és ha megtetszett, már vizsgázott zenésznek, énekesnek számított, és simán megkapta illetve kapták a működési engedélyüket. Akik egy-két év elvégzéséről fel tudták mutatni zeneakadémiai indexüket, azoknak játszani sem kellett.
1945 után a szakszervezet vette át az engedély ügykört. Az új működési engedéllyel érvényesítés véget a rendőrkapitányságon kellett jelentkezni, ahol újlenyomatot vettek e műfaj képviselőitől, és még a működési engedélybe is bele kellett nyomniuk a vegytintás hüvelykujjukat, hasonlóan a bűnözőkhöz. Ilyen megalázó intézkedéssel még a prostituáltakat sem szégyenítették meg.
Az 1930-as években Láng György, Kodály Zoltán tanítványként diplomázott a zeneakadémián, majd a képzőművészeti főiskolát is elvégezte. Későbbi zeneszerző, író, publicista, színműíró, festő, szobrász évtizedekig kocsmazongoristaként napi 50-70Ft-os fizetésből kényszerült eltartani családját.
Az akadémiai évek alatt Bartók Béla is méltatta munkásságát és ösztönözte, tanácsokkal látta el a rendkívüli tehetségű művész aspiránst.
Ezek a sokat ígérő indíttatások is kevésnek bizonyultak e kiváló tehetség életútjának, karrierjének kialakulásához.
1935-40-ig származása miatt mellőzték. Ezután négy év, deportálás következett. Majd 10 évig az ötvenes években kocsmazongoristaként alkalmi helyettesítésekre közvetítették csak ki. Állandó nyomor, megaláztatás, éhezés és munkautáni rohangálás jellemezte törekvéseit.
Amikor előírták a zenészek és énekesek új vizsgarendszerét, Láng művész úr szintén megjelent zenészvizsgán, ahol az A, B, C kategóriás besorolásnál sikeres vizsgát tett, és a szakmailag nem megfelelő vizsgabizottság a legmagasabbnak számító „A” kategóriás minősítést adott számára.
A vizsga befejezése után Láng megkérdezte: „Elméletet nem kérdeznek tőlem? Kérdésére azt a választ kapta, hogy zongora produkciója után szükségtelen. Erre azt felelte: „engedjék meg, hogy akkor én kérdezzek a vizsgáztatóktól”. Két egyszerű kérdést tett fel, amire a vizsgabizottságból senki sem tudott válaszolni.
Ezek után három nappal kapott egy értesítést, melynek értelmében visszavonták a működési engedélyét. Mint kategória nélküli zugmuzsikus állandó munkahelyet nem kapott, csupán alkalmi munkákra közvetítették ki egy-két napra, vagy a zongoristák szabadsága idejére.
Ezeken a munkahelyeken úgy a vendégektől, mind a főnököktől rengeteg megaláztatásban volt része, és olyan is előfordult, hogy a részeg vendég szemközt köpte, mert kérte, hogy üljön az asztalhoz, mivel a klaviatúra mellett állva zavarja a muzsikálásban. Időnként karmesteri megbízatásokat is elvállalt, vagy nagysikerű képzőművészeti és zenetörténeti előadásokat tartott, felkérésre.
A kocsmákban gyakorta felkeresték az olyan zenészek, akik nem voltak képesek hallásból leírni nótákat. Számukra a szünetben ott a helyszínen dúdolás vagy füttyölés után percek alatt 5 forintért elkészítette a zongorakivonatot.
A kocsmazongorázás emlékeiben: „Te szőke gyerek” című könyvében, izgalmas képet fest a korról, az ötvenes évekről, és elkalauzol egy sokak által ismeretlen világba, a pesti éjszakába. Halála után feljegyzéseinek rendezése nyomán feleségének jóvoltából született meg ez a könyv.
Munkája mellett nem lett hűtlen a klasszikus zenéhez sem, és zeneszerzői tevékenységének köszönhetően örökéletű műveket komponált.
Szoros barátság fűzte a világhírű művész házaspárhoz, Kocsis Alberthez (hegedűművész) és Szabó Csillához (zongoraművész), akik minden pesti koncertjükre meghívták, és világkörüli turnéjuk alkalmával odaadták Láng György: Mozart III. hegedűkoncerthez írt kadenciáját Otto Scheldingnek, Yehudi Menuhinnek, Isac Sternek, és David Ojsztrah hegedűművészeknek, akik lelkes szavakkal levélben vagy telefonon köszönték meg e kitűnő alkotást.
Elkészült a négy tételes (d-moll) hegedűversenye is, (44 perc) melynek a hangszereléséhez szükséges partiturapapirt sokáig anyagi gondjai miatt nem tudta megvásárolni. Ezen kívül sok más munkájával is halhatatlanná tette nevét.
Zeneszerzői tevékenysége mellett, egyre-másra készültek el írói munkásságának remekei: „Tamás templom karnagya, (Johann Sebastian Bach életregénye) Bartók életrajz, Szív és szaxofon, Haydn életrajz, Beethoven életrajz, Hanele”. Színművei: ”Két férfi az ágy alatt, Primavera”.
Láng György megállás nélkül írt, kutatott, utazott, hogy könyveihez hiteles forrásokhoz jusson.
1959-ben érkezett haza utolsó olaszországi útjáról, ahol a reneszánsz szakaszának, a quatrocentónak igyekezett a mélyére ásni, a befejezni
szándékozó Botticelli életregény érdekében. Költségeinek tetemes részét Kodály Zoltán állta, aki rendszeresen támogatta rendkívül tehetséges tanítványát.
Kodály tanár úr sok tehetséges tanítványát segítette anyagilag. Többek között Vásári Tamás zongoraművész, karmestert is. A véletlen folytán Vásári Tamás nem volt otthon, mikor szüleit deportálták és így megmenekült a gettó borzalmaitól. Lakásukat teljesen kifosztották, ezért zongora nélkül maradt. Mikor Kodály Zoltán tanítványától megtudta, hogy nincs hangszere, és nem tud gyakorolni, másnap harmincezer forintért vásárolt Vásárinak egy jó zongorát és elküldte lakására, „Jó gyakorlást” üzenettel.
Dacára, Láng György sokoldalú képzettségének és tudásának napról- napra meg kellett küzdenie a létért, és le kellett győznie a legnagyobb „urat” az éhezést.
Írói munkásságáról azt vallott: „Egész egyszerűen: nem tudok nem írni. Még az utcán járás közben, vagy este, az ágyamban elnyúlva is állandóan forognak a kerekek abban a furcsa gépezetben, amit belül hordok, a koponyámban. (Lehet, hogy egy kerékkel több vagy kevesebb?) Szenvedély, gyönyörűség, önkínzás, mámor, vergődés és betegség nálam az írás. Úgy állok vele, mint más a morfiummal vagy az alkohollal. Nem tudok leszokni róla”.
RESKA
Láng György húszéves körüli akadémista volt, mikor összesodródott Seress Rezsővel (Reska), akihez e történet idején, amolyan három évtizedes barátság fűzte.
Mint barátnak nagyon sokat segített, sok nótát megtanított Reskának, aki nagyon nehezen tanult. Volt olyan, amikor három délutánt vett igénybe mire egy új slágert sikerül a fejébe, fülébe verni Seressnek, Kulhanek Nándivel (zongorista) karöltve.
Seress Rezsőnek volt egy óriási érdeme: abszolút gátlástalan volt.
Egyik este volt egy magányos vendég a kocsmában, akit Láng magában „Sepofának” nevezett el. Csendesen iszogatott, nótát rendelt és a szokásos tízessel honorálta. Zárórakor odaintette Lángot és kérte, hogy menjen el vele, hallgassák meg Seresst, mert nincs még kedve hazamenni. Láng először vonakodott, de miután megegyeztek abban, hogy Sepofa kifizeti a szórakozás idején Láng órabérét, ráállt az éjszakai kirándulásra.
Seress ekkor már ismert zeneszerző, aki soha nem „sétált” mindig szerződött népszerű muzsikus volt
Láng György és Sepofa helyet foglaltak a Csarnok eszpresszóban és italozás közben hallgatták a különös előadású zeneszerzőt, Seresst. Egy idő múlva Sepofa kérte Lángot, hogy zongorázzon egy pár nótát. Láng elmondta, hogy ez nem szokás a zenészek között, mert ha én zongorázom jobban a zongorista ég le, ha ő, akkor én. Sepofa hajthatatlan volt és azt mondta Lángnak, ha nem játszik nem fizeti ki a megállapodott órabért.
Láng, odament barátjához s elmondta, miről van szó, és megígérte, hogy csak Seress nótákat fog játszani. Rezső kelletlenül, savanyú pofával átengedte a zongorát.
Felcsendültek a rossz zongorán az örökzöld Seress nóták: „Szeressük egymást gyerekek, Szomorú vasárnap, Fizetek főúr, Én úgy szeretnék részeg lenni”…A közönség egy ideig figyelte Láng énekét és játékát, majd rá sem néztek, mikor visszaült a hangszerhez Reska, a hangulat újból a tetőfokára hágott, és Lángnak szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy megbukott, s nem tudta felvenni a versenyt Seressel.
Seress játszott a Kulacsban, a Nyanyában, a Kék flaskában és a Csarnok eszpresszóban.
A kirakatban mindig nagybetűvel ki volt írva: „Seress Rezső zeneszerző a zongoránál”, ez a reklám minden éjszaka telt házat jelentett!
A „Te szőke gyerek” című könyvében Láng elnézően ír barátjáról:
„Drága, Rezsőkém, igaz, szeretett barátom, bocsásd meg, hogy így írok Rólad, de a barátság kötelez az őszinteségre, holtakkal szemben éppúgy, mint az élőkkel, s Te már rég elmentél tőlünk, saját magad mögött vágtad be az ajtót, ki tudja miért. Úgy eldobtad az életed, mint sokan a Te nótád, a „Szomorú vasárnap” hipnózisa alatt, Te bohém, gavallér haver, aki sokszor istennővé emeltél egy loncsos kirúgott cselédmárit, és bálványozva szórtad rá egész éjszakai kereseted. Rezsőkém meg kell írnom, hogy semmi közöd nem volt a zenéhez, semmilyen vonatkozásban nem tudlak kapcsolatba hozni a zongorázással, énekléssel – no, mint zeneszerző-szövegíró ráéreztél a szájuk ízére, a mellükbe tudtál markolni, és el tudtad szorítani a torkukat, ezen a téren megtaláltad célodat és betöltötted rendeltetésed. Mint működő szórakoztatózenészt nem tudlak hová tenni, nem tudlak hová sorolni, nem tudok mit kezdeni veled. Seress Rezső és a muzsikálás olyan messze estek egymástól, mint két távoli galatika, ahol egyiknek a struktúrája kalcium, a másiké szilikát. Te, a világ egyetlen más pontján nem tudtál volna egy falat kenyeret sem kikalapálni magadnak a zongorából. Te valami olyan lehetetlenül egyedi, természetellenes jelenség voltál, valami képtelen kocsmai tünemény, aki csak a pesti éjszakában tudtál „végbemenni”, te szörnyeteg, te borzalom, te kibírhatatlan Rezsőke, te zongoraellenes szérum, ember formájú tartályba töltve és két lábon járva, Te édes, te jóságos, kompozícióra mégis csak invenciózus arany barátom, nagyon, nagyon, nagyon szerettünk Reskám. Te felfoghatatlan, megfoghatatlan ott a zongoránál hörögve, visítva, vonagolva és bal kezeddel hadonászva. Te legfelsőbb foka az érthetetlenségnek és infantilis mércével mégis érthető. Te kocsmák jobbkezes rettenete, Te gyémántpoloska, Te ellentmondások legtisztább egyetértése, aki mégis, unikum színfolt voltál a Pesti Nagy Éjszaka tablóján kivilágoló pasztellszín, a Mi Éjszakánkban, abszurd zongorista, abszurd nem zongorista, aki úgy hozzátartoztál a Mi Pestünkhöz, mint a Margit-híd, Nélküled Pest nem volt, Te várostartozék, kortünet voltál, Rád vonatkoztatva semmiféle más terminológia nem alkalmazható, csak azaz egy: seresrezsőség…
Mikor felütöttem a „Te szőke gyerek” című 478 oldalas könyv első oldalát, még nem tudtam, hogy az ötvenes évek nagy Budapestjének éjszakai életébe csöppenek bele, és lelki szemeim előtt felvonulnak a kocsmák, és azok vendégköre.
Az első oldal elolvasása után szemeim, mintegy rakéta, úgy rohantak a betűk glédáján, és agyam feszült rezzenéssel igyekezet minden mozzanatot megörökíteni, elraktározni a számítógép wincseszteréhez hasonlóan.
Vizuális képzeletem birtokában láttam a vendégeket becsapó pincéreket, a kétségbeesett zenészeket, akik minden igyekezettel megpróbálták hangszerük bűvöletében a vendégek zsebéből elővarázsolni, és megkaparintani a tíz-húsz forintos bankókat. Láttam az éjszakában csatangoló művészeket, a szebbnél-szebb utcalányokat, a lepusztult, kiöregedett lotyókat, akik a részeg vendégeket úgy kutatták, mint a hiénák a dögöt. Láttam a sorstalanságot, az éhező embereket, a dülöngélő alkoholistákat, a markecolókat, a kisstílű tolvajokat. Eljutottam a buzik fellegvárába, ahol zeneszó mellett tették meg ordináré ajánlatukat. Hallottam a zsongó éjszakai Budapestet, mely hasonlított a kaptárból szabadulni akaró méhek zsibongásához. Láttam a fényt, mely mintegy földi galaxis, úgy világította meg a budapesti éjszakát, a világváros alvilágát, és az úri kiváltságosok pajzán szórakozását. Éreztem azt, hogy a hibák ellenére visszakívánják azokat az időket, amikor zene szólt a legkisebb kocsmában is.
Minden megelevenedett előttem, és benne éltem abban, amit úgy neveznek, éjszakai élet. Azóta rengeteg gondolat cikázik szürkeállományom tekervényeiben, és végső konzekvencia levonásakor elém tárul: élt a város. Szegényen is boldogok voltak az emberek, akik ha valaha visszaemlékeznek az akkori időkre, melegség tölti el szívüket.
Rájöttem, hogy valahol elromlott valami, és megváltozott az élet, a rohanó világban száguldó járművek, türelmetlen, ideges emberek, irigykedő és harácsoló újgazdagok, munkanélküli céltalan, kilátástalan életek, bűnözés, erőszak váltotta fel a romantikus budapesti muzsikaszótól zsongó éjszakát.
Napjainkban országszerte üresek a szórakozóhelyek, nincsenek zenés kiskocsmák, presszók, kávéházak. Elfogytak a zenészek, más megélhetés után kellett nézniük, mivel Pesten és a nagyvárosokban is alig akad zenés szórakozóhely, a kisvárosokban és a falvakban pedig egyáltalán nincs.
Szomorú, hogy komoly első osztályú szórakozóhelyeken csupán egy szintetizátoros pótolja a zenekart.
Fejlődik a világ, de ezen a téren mélyrepülést hajtottak végre azok, akik csupán kapni szeretnének, és színvonalas szolgáltatást adni nem.
Megölték azt a romantikát, mely az emberek szívében forró érzelmeket váltott ki, és megpróbálják elfeledtetni azt:
„Aki a zenét szereti, rossz ember nem lehet”
Makó, 2008. 10. 11.