EGYSZER BÚCSÚZNI KELL

Egyszer búcsúzni kell-, muszáj,
Időnk eltelik és lejár.
Előtte még átgondoljuk,
Hogy a sorstól mit is kaptunk.

Megszülettünk, majd felsírtunk,
Ez volt a legelső hangunk.
Gyermekkorunk is lepereg,
Ahogy telnek, s múlnak évek.

Bölcsődébe, óvodába,
Vittek, jártunk, szépen sorba’.
Egyszerre felcseperedtünk,
Megnyílt az élet előttünk.

Iskolába bekerültünk,
A betűkkel ismerkedtünk.
(A) számok sokszor megtréfáltak,
S próbára tették agyunkat.

Négy év eltelt rohamosan,
Felsőbe kerültünk ottan.
Tanultunk sok mindenfélét,
Tudományoknak elejét.

Csintalanságnak emléke,
Alakult a közösségbe.
Eggyé kovácsolódtunk ott,
Vívtunk csatát, gyermek harcot.

Csapatokba szerveződtünk,
Betyárokként, tán, úgy éltünk.
Rózsa Sándor példakép lett,
Ma már ezek, szép emlékek.

Elballagtunk nyolcadikból,
Búcsúztunk az iskolától.
Szétszóródtunk minden fele,
Úgy váltunk el meglepetve.

A szélrózsa irányt adott,
Kamaszkornak utat nyitott.
Hangunk mutált, csúfolkodott.
S tovább mentünk, új utunkon.

Középiskolába jártunk,
Ahol sokat megtanultunk.
Volt ki szakmát, vagy mást tanult,
Ez lett pályaválasztásunk.

Főiskolát, egyetemet,
Volt, mit sokan elvégeztek.
Akik oda nem jutottak,
Felnőttként már dolgozhattak.

Jött a legborzasztóbb dolog,
A katonaság sorozott.
Bakák lettünk, kiskatonák,
Kiképzések vártak miránk.

Mikor végre leszereltünk,
Veszélyes csapdába estünk.
Behálóztak legtöbbünket,
S elveszítettük fejünket.

Házasság lett ennek vége,
Szabadságnak véget vetve.
Alig éltünk függetlenül,
Béklyó a lábunkra került.

Gyerekek unokák jöttek,
Ez lett az igazi ünnep.
Boldogságot tőlük kaptunk,
Mindig őértük dolgoztunk.

Elrohant így az életünk,
Búcsúzunk, és tovább megyünk.
Lecsap majd reánk a halál,
S az emlékünk lassan elszáll.

Makó, 2017-01-07