EGYÜTT VOLTUNK

Együtt voltunk, s beszélgettünk.
Szebb időkre emlékeztünk.
Elmúlásról sosem szóltunk,
Arról bölcsen csak hallgattunk.

Az évek, hogy elrohantak,
Néha reánk kacsintgattak.
Felidéztük, azt a sok jót,
Azt a csodás mámorítót.

Korunkban már ők döntenek,
S visszaadnak reményeket.
Jövőt temetni nem szabad,
Talán boldogságot hozhat.

A múlt képe fénylőn ragyog,
Valamikor az-, jövő volt.
Nem hittük, hogy el is múlhat,
Ábrándjaink messze szállnak.

Talán a sors mellénk szegült,
Arcunkra hozta a derűt.
Mosoly ül ki az orcánkra,
Néha annak könny az ára.

Furcsa jószág a szerelem,
Örömteli, vagy gyötrelem.
Hogy meddig tart nem tudhatjuk,
Mert látnokok sosem vagyunk.

Amikor legjobban lángol,
Éget, perzsel, igaziból.
Akkor vakká elvarázsol,
Nem láthatunk a homálytól.

Késő bánat jön utána,
Vagy talán csak egy vaklárma,
El sem hisszük, hogy változhat,
Az ígéret már mást mutat.

Együtt voltunk s beszélgettünk,
Néha talán megremegtünk.
Viccelődtünk, nevetgéltünk,
Mindenfélét elővettünk.

Sétálgattunk a szavakban,
A verőfényes tavaszban.
Ifjak voltunk tele hévvel,
A szívünknek érzelmével.

Tovább léptünk, andalogva,
A lelkünkben felzaklatva.
Kezdtük látni mi hibázott,
Ami széttépte a láncot.

Most már mindegy, az oda van,
Az ébredés még újat nyújthat.
Időjósokká változtunk,
Kétes lett a boldogságunk.

Nem értem igazi okát,
A szavak módosulását.
Öreg fejjel, ifjú szívvel,
A hevület, mért tűnik el.

Egy élet tán kevés ahhoz,
A múlandó gondolathoz.
Hiúságunkon csorba van,
A megfejtés bizonytalan.

Egymás szemébe, hogy nézünk,
Átalakul képzeletünk.
Egyik jobbra, másik balra,
Az új irányt az mutatja.

Lesz-e holnap, vagy az is múlt,
Mellékúton ott járkálunk?
Néha-néha visszanézünk,
Szertefoszlott büszkeségünk.

Makó, 2017-03-27