ÉJSZAKA VAN

Éjszaka van, de nem alszom,
Nyitott szemmel álmodozom.
Messze járok gondolatban,
Csend vesz körül-, s tovasuhan.

Az éjji csend bűvölete,
Nyugalmamnak igézője.
Rám telepszik, sosem hagy el,
Velem marad emlékével.

Sok-sok évet hátrahagytam,
Sötétben, és világosban.
Jártam a magamnak útját,
Vándoroltam egyre tovább.

Az öreg Hold, kísérőm volt,
Míg a lelkem elkóborolt,
Felhők mögé bújt ilyenkor,
Hogy ne lássa pajzánságom.

Szemrehányó nem volt velem,
Pedig látta minden tervem.
Talán tudta-, s megértette,
Szívem titkát megfejtette.

Most is látom fénylő képét,
Szemrehányó tekintetét.
Mintha súgná halkan nekem,
Nem vagy ifjú, már, gyermekem.

Visszanézek mosolyogva,
Bölcs mondásán gondolkodva.
Hozzászólok, s válaszolok,
Hagyj most békén, annyit mondok.

Rögös úton mentem sokat,
Nem segítetted sorsomat.
Ne törődj hát most már velem,
Magamnak ezt ki is kérem.

Tanúim mind a csillagok,
Hallják ők is, hogy mit mondok.
Éjszakai ember vagyok,
Amíg élek-, az maradok.

Hegedű szól, tücsök módra,
Ciripelve, úgy trillázva.
Hallgatom a víg muzsikát,
Éjszakának szerenádját.

Emlékeim hídján járok,
Visszanézek, s meg-megállok.
Öregesen kóborolok,
Ezen aztán jót kacagok.

Nem vagyok még talán öreg,
Csak az évek gyorsan telnek?
Kérdésem így szól magamnak,
Bohémságom az megnyugtat.

Ablakomban könyökölök,
Új terveket ott kiötlök.
Elnézek a messzeségbe,
Bohókásan elmerengve.

Míg van ötlet és ideák,
Visszatér a rég ifjúság.
Pezseg, vagy felforr a vérem,
Új reményt ad-, reménykedem.

Éjszaka van, vihar készül,
Dörög az ég, kegyetlenül.
Megzavarja gondolatom,
De, azért is ábrándozom.

A szép idők megjelennek,
Fényt adnak az életemnek.
Vidámságra serkentenek,
Mondják nekem-, maradj ilyen!

Makó, 2017-07-12