EMLÉKSZEM

Emlékszem gyermekkoromra,
Világháborús napokra.
Harcok dúltak, bombák hulltak,
Sztálinorgonák vinnyogtak.

Utcánkba németek jöttek,
Autójuk, mint berregett.
Megpihentek, leparkoltak,
Hosszú utat már bejártak.

A házunkba becsengettek,
Vödreikbe vizet kértek.
Tisztálkodtak, mosakodtak,
Útporától szabadultak.

Tatám nyelvüket beszélte,
Szegényeket üdvözölte.
Két katona bejött hozzánk,
Velünk ették a vacsorát.

Mamám asztalt terítette,
Az étkeket oda tette.
Kolbász, szalonnát, kenyeret,
Vöröshagymát, egy kis tejet.

A kolbászt nem merték enni,
Előbb nekem kellett szelni.
Neki láttam, mint egy kis hős,
Nekik, azt mondták, hogy erős.

Másnap újra megjelentek,
Hoztak nekem édességet.
Tatáméknak ajándékot,
Szappant, kávét, egy kis cukrot.

Anyám, nővéremmel elbújt,
A pincében, hol aludtunk.
Csendben voltak, tán remegtek,
Én még semmit nem értettem.

Pár nap múlva zaj hallatszott,
Közeledtek az oroszok.
A németek menekültek,
Ők lettek az üldözöttek.

A szomszédok jöttek sokan,
Féltek a nagy háborúban.
Sátán kutyánk ott volt velem,
Jó dolga volt, úgy, mint nekem.

Kisgyermekként boldog voltam,
Lenn a pincében játszhattam.
Lett egyszer nagy riadalom,
A nők menekültek nagyon.

A kertekben meghúzódtak,
A bunkerben, csutkakúpban.
Malinovszkijnak serege,
Mondták, olyan, mint egy csürhe.

Puskatussal dörömböltek,
Keresték a németeket.
A szomszédaink rettegtek,
A pincéből, ki sem jöttek.

Tatám után én kimentem,
Nem tudtam mi a félelem.
Bernáthegyi kutyánk is jött,
Talán ott is engem őrzött.

Csaknem ez lett szegény veszte,
Egyik orosz majd lelőtte.
A szomszédunk oroszul szólt,
Ne bántsd, nem bánt, igen jámbor.

Riadó szólt, tovább álltak,
Az utcánknak békét hagytak.
Felköltöztünk lakásunkba,
Sírtam a pincét elhagyva.

Makó, 2017-01-13