ERDEI HANGULAT

Úttalan utaknak
Mezsgyéjén haladtam,
Méla gondolatban,
Egymagam baktattam.

Nem tudtam, hol járok,
Merre visz az utam,
Mentem néma csendben,
A cipőm koptattam.

Köröttem zöld mező,
Gyenge pázsitjával,
Nyúl szaladt távolban,
Vágtató elánnal.

Szememmel követtem,
Vajon menekül-e,
Vagy csak jókedvében,
Nyargal tán féktelen?

Távolban zsongó szél,
Hangja volt hallható,
Haragos zöld fáknak,
Levele látható.

Arrafelé mentem,
Meggyorsítva léptem,
A szélnek irányát,
Gondosan követtem.

Ahogy közeledtem,
Ámulattal láttam,
Megváltozott a táj,
S erdőre találtam.

Gyenge ágaikkal,
A fák integettek,
Vagy tán jókedvükben,
Vígan üdvözöltek.

Madárdalos erdő,
Fogadott ott engem,
Fák rengetegének,
Nagy szeretetében.

Átöleltem egyet,
Törzsét simogatva,
Ragaszkodásom így,
Nekik bemutatva.

Hódolva sétáltam,
Egyre beljebb-beljebb,
Boldog voltam nagyon,
A szívem rebegett.

Befogattak engem,
Hűvös árnyat adtak,
Amíg pihengettem,
Zizegve nyugtattak.

Örömömet leltem,
Pajkos, vidám kedvvel,
S felnéztem reájuk,
Fénylő szemeimmel.

Erdei hangulat,
Magával ragadott,
Mégis csalfa lettem,
Becsapva őket ott.

Egy fáért egy erdőt,
Adtam könnyelműen,
Tettemért csalódva,
Ezért megbűnhődtem.

Később visszajártam,
Szeretetre vágytam,
A fák sokaságát,
Soha el nem hagytam.

Makó, 2017-02-14