HANGULATVÁLTÁS

Megtört a nyárnak hatalma,
Hirtelen beborult az ég.
Sötét felhők tornyosultak,
Mennydörgést, villámlás kísért.

Őszbeborult percek alatt,
A forró nyár tán tovatűnt,
Kipp, kopp, kipp, kopp, esni kezdet,
Csendben a levegő lehűlt.

Szeptemberben ez így szokott,
A hangulat megváltozik,
Vénasszonyok nyara köszönt,
S az idejük közeledik.

Ablakomból csodát látok,
A két évszaknak a harcát,
Nyár és az ősz viaskodik,
S az egyik megadja magát.

A megsárgult falevelek,
Lelandolnak ágaikról.
Zöldpázsiton megpihennek,
S álmodoznak a holnapról.

Mindenfelé, szerteszéjjel,
Rendetlenül ott fekszenek,
Áldozatai az ősznek,
Fel a fákra visszanéznek.

Kacsintgatnak, kacérkodnak,
Társaikat hívogatják.
A nagyfák meg sóhajtoznak,
Elmondanak egy ebadtát.

A szél fenn az ágaikat,
Erőszakkal cibálgatja.
Néha letörik a legszebb,
Ádázharcát, már, feladta.

De ez még most csak a kezdet,
Vihar után napsütés jön.
Rövidesen visszatér még,
És a nyár még el nem köszön.

Hangulatvátásnak kora,
A játékos nagy küzdelem.
Két vállra fekszik majd a nyár,
Győz az ősz, – lehengerelten.

A fák csupasz ágaikkal,
Merednek rá a nagyégre.
Gazdagságuk odaveszett,
Lombkoronájuknak vége.

Az avar, a zörgő haraszt,
Megszáradtan, talán zenél.
Betakarják lenn a földet,
Vagy felkapja őket a szél.

Száguld velük céltalanul,
Az erejét fitogtatva.
Mint vásári komédiás,
Sikerre vár, azt akarja.

Csendes őszi alkonyatban,
Csodás látvány lesz a nyárból.
Megkopaszodott faágak,
Izzanak a vörös naptól.

Horizonton, hogy lebukik,
Visszatekint utoljára.
Ajándékát ráruházza,
(A) megtépázott vesztes nyárra.

Elmúlásnak szép példája,
Az évszakok nagy csatája.
A természet öröksége,
Az emberek hozománya.

Makó, 2016-09-13