AZ UTOLSÓ NAP EMLÉKE

Az utolsó nap emléke,
Nem halványul annak fénye.
Csillog, ragyog, szívig hatol,
Visszatekint rám a múltból.

Elmerengek, veled vagyok,
Közelségtől távolodok.
A távolság fájó érzés,
Reményteljes emlékezés.

Előtűnik annak perce,
Mi szívemben van elrejtve.
Onnan feltör, kínoz, gyötör,
Képet mutat emlékünkből.

Ketten őrizzük azokat,
Amik soha el nem múlnak.
Együtt szőttük terveinket,
Azok messzire repültek.

(A) végtelenben találkoztak,
Tovább élnek, ott ragyognak.
A tegnapból, úgy lett holnap,
S a holnapok mává váltak.

Örök marad, örökkön él,
Míg az ember csodát remél.
Pedig csodák ritkán voltak,
Csak az álmok találkoztak.

Ébredéskor valóság lett,
Amit az ég reánk hintett.
El nem veszi soha senki,
Nem lehet azt eltemetni.

Csatát vívtunk boldogsággal,
Mint az ősz a mesés nyárral.
Úsztunk az éj tengerében,
S kikötöttünk egy szigeten.

Kincses-sziget volt a neve,
Fantáziánk szüleménye.
Szebbet, jobbat nem találtunk.
Örömök közt nem akartunk.

A távolba nem láthattunk,
Mivel látnokok nem voltunk.
Most is csak a múltba nézünk,
Élmények közt keresgélünk.

Kutatjuk a szép perceket,
Majd elvetjük mindegyiket.
Hisz mind kedves volt minekünk,
Különbséget nem tehetünk.

Közben éveink rohannak,
De néha még meg-megállnak.
Ígérni már nem ígérnek,
Szebbet úgy sem ígérhetnek.

Gondolataink cikáznak,
Nincs vége a legszebb nyárnak.
Rájöttünk az idő megállt,
Vagy csak lassan cammog tovább.

Tovább, tovább egyre hallom,
Sürget úgy a „nagyhatalom”.
A rég is már nagyon rég volt,
Elfogy úgy, mint az öreg Hold.

Minél több emlék születik,
Az emlék úgy szaporodik,
Eljön a kor, azaz idő,
Mikor fogytán a jövendő.

Visszanézni életünkre,
A parádés emlékekre.
Ez az utolsó ajándék,
Szebbet, jobbat, nem is várnék.

Makó, 2016-09-23